2013. június 2., vasárnap

Natalie 1. fejezet: Találkozás

Korog a hasam. Ez volt az első gondolatom, miután felébredtem. Lassan kinyitottam a szememet, és nagy, fáradt nyögésekkel felkászálódtam a padlóról. A spájzban aludtam, a lakásom egyetlen olyan pontján, ahol a jelen helyzetben biztonságban hittem magam. Vagyis kevésbé éreztem magam egyedül és sebezhetőnek.

Itt voltam ugyanis már napok óta, bezárva ennek a pár négyzetméternek a rabja. Elzárva a külvilágtól, de talán jelen esetben ez nem is tűnt ez olyan nagy tragédiának. Hiszen kint mindenféle undorító és veszélyes szörnyek mászkáltak, akik ellen esélyem sem lett volna, ha valahogy kikeveredek innen. Mindenfelé csak vér és levágott testrészek hevertek… továbbá talán még roncsok, ürülék és vöröses, növényszerű csápok, amik mindenre rátekerednek. És a vicces az egészben, hogy fogalmam sem volt, hogy mi történhetett. Mikor hazajöttem pár nappal ezelőtt, még minden rendben zajlott, egyik napról a másikra azonban mindent elleptek a szörnyek a környéken. Sőt, talán egész Manhattan ez alatt a csapás alatt állhatott, mert a lakásom ablakaiból, amerre csak elláttam, mindenfelé tűz égett. A levegő pedig furcsává vált. Nem olyan nagyon feltűnően, de észrevehető volt. Szerintem legalábbis. Ami azt illeti, még a táj színe is egészen másképp festett, mintha… bevörösödött volna a légkör is. A felhők sötétek voltak és baljósan kúsztak az égen, nem ígérve semmi jót.

Nos, nem is történt semmi felemelő. Négy napja egyedül gubbasztottam egy tömbház apró lakásában, aminek a legfélreesőbb zugaiba vackoltam el magam. Nem akartam ugyanis, hogy mint más lakásokba, hozzám is betörjenek és megöljenek. Így eltorlaszoltam minden ajtót a bejárattal kezdve, persze, csak miután minden szükséges dolgot áthordtam a lakórésznek használt két-három szobácskába. Takarók, kések, élelem… meg rendelkeztem még egy vécével, hűtővel, meg ilyesmikkel, amiket pont a lakás azon felébe alakítottak ki, amit használatra jelöltem ki. Nem aludhattam így a jó meleg ágyban, de legalább nyugodtak voltak az álmaim, ellentétben az ébren töltött óráimmal. Azok borzasztóan lassan teltek, minden egyes percet évezredeknek éreztem. Továbbá néha rám jött a depresszió és a teljes letargia a kilátástalan jövőmet illetően. Mondjuk szerintem más sem viselte volna jobban, mint én. Egész jól elvoltam: ettem, aludtam, néha beszéltem magamhoz, hogy ne dilizzek be a némaságtól, meg hasonlók. Néha sírtam is, olyan kicsire kuporodva, amennyire csak tudtam. Összerezzentem, ha kintről robbanás zajai szűrődtek be, és befogtam a fülem, ha ordításokat hallottam. Próbáltam nem az ablak közelébe menni, de a kíváncsiságom erőt vett rajtam, és azért néha-néha kikukkantottam. De csakis azért, hogy tisztábban lássam a jelen helyzetet – magyaráztam be magamnak. Egy ilyen alkalom volt az is, mikor végre nem csak mozgó élőhalottakat meg kétségbeesett, sikoltozó környékbelieket pillantottam meg, hanem katonákat is. Az általam látott utca vége felől jöttek, és nagyon sokan voltak. Mivel pedig elfogyott az utolsó tányérnyi müzlim is, valamint már csak egy félüvegnyi ásványvizem maradt… kénytelen voltam reménysugárként nézni a közeledő, kész hadseregnyi fegyveresre. Tankjuk is volt, meg minden… teljesen úgy tűnt számomra, mintha csak minket, az itt rekedteket jöttek volna kimenteni, párhuzamosan a szörnyek elpusztításával.

Gyorsan magamba gurítottam az utolsó pár kortynyi vizemet - mert a csapból folyóhoz nem nyúltam attól félve, hogy én is olyan szörnyeteggé válhatok tőle -, és kinyitottam az ablakomat. Nem mertem kiabálni, csak kapálóztam, mint valami eszelős, de nem vettek észre. Egyszerűen nekiálltak gyilkolni a kint vonuló meg garázdálkodó rémségeket, és rám ügyet sem vetettek. Akkor viszont úgy éreztem, hogy cselekednem kell, így fél másodperc alatt elhordtam a sok akadályt, amiket az ajtókhoz támasztottam, és előzőleg szintén meglepő gyorsasággal odapakoltam, és már kint is voltam a lépcsőházban. Onnantól egyenes út vezetett lefelé, kész csoda, hogy a száguldásomtól nem estem le a lépcsőről és törtem ki a nyakam. A gyors leérkezés után rögtön ki is vetettem magam a bejárati kapun, de ami az utcán várt… akaratlanul is könnybe lábadtak a szemeim. A katonák, akiket az ablakból láttam… sehol sem voltak. Ott hevertek körülöttem a maradványaik, fegyvereik… egyikük sem élt. Pár méterre még a korábban olyan erősnek és határozottnak látszó tank, mint egy roncs, darabokban állt, a darabjaik között pedig füst szállt fel annak nyomán, ahogy égett a jármű.

Nem tudtam először, hogy mit tegyek. Ott álltam egy szál magamban, és csak a körülöttem lévő eseményeket tudtam figyelni. Ahogy páran sikítva próbáltak elfutni néhány zombi elől, míg másoknak ez nem sikerült, és a dögök szétszabdalták őket… egyszerűen olyan volt minden, mintha csak egy rossz álmomban lennék. Valami hihetetlenül kegyetlen rémálomban, ahol tehetetlen vagyok és a drága kicsi világom ripityára omlik körülöttem. Valamiért mégis annyira idegen volt tőlem minden. Mintha körbevett volna valami láthatatlan, de erős fal, ami tompította a zajokat és kevésbé mutatta azt az embertelenséget, amivel a szörnyek cselekedtek. Képtelen voltam felfogni, hogy mi történik körülöttem. Mintha nem is láttak volna azok, akik körbevettek. Mintha csak én láttam volna őket, egy biztonságos, távoli helyről… de ez nem volt igaz. Mikor egy kisebb csapatnyi zombi felém indult, máris cselekedtem. Meglepődtem, hogy egyszerűen semmilyen érzelem nem volt bennem, de még gondolkodni sem tudtam. Az egyik, földön heverő fegyverhez nyúltam, ami meglepően nehéz volt, ennek ellenére felvettem, és lőni kezdtem a közeledő ocsmányságokra. Kezdetben alig, de pár másodperccel utána rögtön találtak a lövéseim, néhány zombit a földre is döntöttem, miközben lassan hátrálva szórtam rájuk a golyókat.

Egy hangos, állatias hörgés azonban kizökkentett a nagy hősködésből. Mondjuk nem volt az, mert csak magamat védtem, senki mást. Rögtön oldalra fordítottam a fejemet, és nehezemre esett nem  kiszúrni a félelmetes sebességgel közeledő, nagy testet. Időm azonban nem volt a reagálásra, így csak azt a fájdalmas becsapódást éreztem, aminek következményeként egy hangos sikoltás keretében a földnek vágódtam. De olyan erővel csapódtam be, hogy azt hittem, meghalok. Iszonyatosan fájt és sajgott mindenem, még azt is csodáltam, hogy nyöszörögni tudtam. Védekezni már nem voltam képes, szinte éreztem, hogy csak a másodperc törtrésze maradt számomra, és az óriási és rusnya teremtmény szétmarcangol, ahogy azokat is, akik az utcában fekszenek kilógó belekkel.

- Elég lesz! – szólalt meg egy határozott női hang valahonnan messziről.

Először nem is értettem, hogy kinek, vagy minek beszélhet, de mikor hiába vártam, nem esett bántódásom, megértettem, hogy a titokzatos valaki a fölém tornyosuló, hússzínű dögnek szólt. Csak halkan motyogtam, és még arra is képtelen voltam, hogy felemeljem vagy elfordítsam a fejem. Csak feküdtem az oldalamon, és forgott körülöttem a világ. Arra még emlékeztem, hogy valami erős felkap, de utána elnyelt a magányos és rideg sötétség.


(a képet az első játékból hoztam, hogy a ronda Fertőzötteket, akiket Nat lényegében zombinak hisz, meg tudjam mutatni :D Rákattintva elérhető a nagyobb verziója  ^^)


Végre eljutottam eddig, hogy feltetettem a 3 fejezetes kis karaktertörténetem első fejezetét :) Aki nem ismeri a Prototype című játékot, lehet, hogy bizonyos dolgokat nem fog érteni, de mivel Natalie sem ért semmit az elején, így ez most még nem lesz zavaró, talán inkább az elkövetkezendőkben. Natalie adatlapja IDE kattintva megtekinthető, és ha valaki gondolja, hogy jobban beleélhesse magát szegény lány helyzetébe, EZ az OST eléggé passzol a helyzethez, IDE kattintva pedig a 2. játék egyik OST-ját is meghallgatható :) (EZ pedig az első játék trailerje :) )
Aztán legközelebb ha jövök, a Névtelen Senkitől kapott díjat is hozom, a továbbadással meg mindennel együtt, még egyszer köszönöm!*3*

4 megjegyzés:

  1. Meglepi! :D http://egy-leheletnyi-misztikum.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Húúú, nagyon szépen köszönöm!*____*

      Törlés
  2. Szia! :) Tőlem is, kukk be! :)
    A fejezetet pedig elolvastam, meg a hozzá tartozó kiegészítéseket is, és úgy éreztem magam közben, mint amikor anno zombis játékkal játszottam. :O Nagyon moziszerű lett, gratulálok! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, köszönöm, hogy te is rám gondoltál, most aztán el vagyok halmozva, nagyon jól esik *-*
      Köszönöm, hogy elolvastad :D Akkor pont olyan hatást értem el, amilyet szerettem volna, köszönöm ^^

      Törlés