2012. december 23., vasárnap

Nélküled én...


… egy senki vagyok. Egy üres, érzelmekkel nem rendelkező ember, aki szinte már-már hátborzongató érzéketlenséggel, gépies módon végez bármit is az utóbbi négy-öt órában. Ezt még én is tudom, nemhogy azok a szerencsétlenek, akik kénytelenek a látványt is elviselni.

Mondjuk talán érthető az érzelmi válságom, hiszen ki az, aki percek alatt ne kerülne ilyen letargikus állapotba azt a hírt hallva, hogy az általa hőn szeretett személy kórházban van? Főleg, hogy a baleset okozója én vagyok…

Az egész azzal az öt-hat órával ezelőtti szerencsétlen eseménnyel kezdődött, hogy Hiro szülei rájöttek a kettőnk kapcsolatára, ami mondhatjuk úgy is, hogy több mint az átlagos embertársi szeretet. Elsősorban azért voltak kiakadva, mert mindketten fiúk vagyunk, az pedig a másik, hogy én kicsivel idősebb vagyok, és hát nem éppen… makulátlan előéletű. Hiro csúnyán összeveszett velük, mert nem épp kedves szavakkal illettek, és mert el akarták tiltani tőlem. Én pedig csak zsebre tett kézzel állva tűrtem a sértéseiket és az ordibálást. Az apja félrehívott, és elég csúnyán megfenyegetett, mivel én a magam tizenkilenc évével már nagykorúnak számítok, és így bármikor feljelenthet, mint az ő tizenhat éves Hiróját megrontó ferdehajlamú pedofilt. Jó, mi? Mondjuk számíthattam volna rá, hogy a ránk nyitó, jóval hamarabb hazaérő szülők nem épp sütivel és tejjel fognak köszönteni, de… nem gondoltam volna, hogy az apja ilyen simán nyúlna radikális eszközökhöz, csakhogy kivágjon a képből. Mondjuk a fenyegetés mellett még érvelt és rábeszélni is próbált, hogy a fiának az lenne a legjobb, ha egy magamfajta elzüllött nem próbálná meg behálózni az iskola legjobb tanulóját, megfosztva ezzel a leendő csodás jövőjétől. A beszédéből tisztán kiérződött az irántam érzett undortól a fia féltéséig minden benne zajló érzelem, élen a hirtelen támadt és őt uraló gyűlölettel. A nagydarab, rám csúnyán néző férfihez semmit se szólva sétáltam ki a házuk elé Hiróval beszélni.

- Ugye nem fogod hagyni, hogy közénk álljanak? – kérdezte akkor remegő hanggal és nagy zöld szemeit rám meresztve a törékeny fiúcska.

 - Tartanunk  kéne egy kis szünetet… - közöltem nyugodt hangon, de a szemeibe képtelen voltam nézni.

- El… eladtál? Mennyit adott apa, hogy ezt mondd? – utalt arra az apja és köztem történt beszélgetésre, aminek ő nem lehetett fültanúja.

- Semmi ilyen nem történt – válaszoltam neki halkan, szinte fel sem fogva, hogy azt hitte, pénzért képes lennék ilyet tenni. Sosem tagadtam, hogy rosszul állok anyagilag és többször is loptam, raboltam ki embereket, de… képtelen lennék pénzért eladni kettőnket.

- De hát akkor miért? – A hangja hisztérikussá vált, és ránézve láttam, hogy az arca könnyekben úszott. A szívem egyre jobban fájt, de végül kimondtam az indokokat.

- Azért, hogy ne romoljanak tovább a jegyeid, és a szüleidnek legyen elég idejük megszokni kettőnk gondolatát.

Ami a legdurvább volt az egészben, hogy komolyan gondoltam, amiket mondtam. Amióta csak együtt voltunk, a jegyei úgy inogtak meg és kezdtek el láthatóan romlani, mert a tanulásra szánt időt is velem töltötte. Sőt, még egyes szakkörökről is ellógott, hogy többet lehessen velem. Az apjának a jövőjét illetően pedig igaza volt: ha ez továbbra is így ment volna, a fiából legfeljebb valami irodában kuksoló segéd vagy tanát lehetett volna, nem pedig valami jól menő cég vezérigazgatója. Azt pedig nem tudnám elviselni, hogy a karrierje nagy lehetőségeiről miattam maradjon le. Életem végéig gyűlölném és megvetném magam, ha hagynám, hogy eltaszítsa magától a páratlan lehetőségeit.

- Megígérem, hogy jobban fogok tanulni, de ne mondj ilyeneket!

- Nem, szó sem lehet róla – intettem le, amit nem kellett volna, mert hangosan üvöltözni kezdett velem, miközben a sírástól levegőt is alig kapott.

- Soha nem is szerettél igazán! Mindvégig csak hazudtál! GYŰLÖLLEK!

Még csak reagálni se tudtam, már be is pattant az autójába, amit az apjától kapott a közelgő jogsi letétele alkalmából. Mikor eszembe jutott, hogy még jogosítványa, sőt, még csak egy nyeszlett elsősegélyvizsgája sincs és a kocsijához rohantam, csak beletaposott a gázba, és szabályellenesen nagy sebességgel suhant végig az utcán és tűnt el a szemem elől.

Már akkor éreztem, hogy baj lesz, és ezzel nem voltam egyedül, mert Hiro szülei is kijöttek az üvöltözésre és a kocsi indítás zajára.

- Akira, hol van Hiro? – dörrent rám az apja, mire idegesen visszamorogtam, hogy összevesztünk és erre a fia elhajtott.

- Jézusom, Yotomu, de hiszen vezetni se tud! – sikított Hiro anyja, férje kezét rángatva. Végül a ház előtt vártunk, kitéve magunkat az őszi időjárásnak, és várva, hogy Hiro hazajöjjön. De az egyetlen, ami fél órán belül érkezett, az egy telefonhívás volt a kórházból.

Mondanom se kell, rögtön autóba szálltak a szülők, és meglepetésemre engem is magukkal vittek. Mint kiderült, Hiro a városban elvesztette az uralmat a jármű felett – most se tudom, hogy jutott el jogsi nélkül addig-, és belerohant egy épületbe. Rajta kívül senki sem sérült meg, csak a kocsi lett totálkáros. Ő beverte a fejét és a teste tele van zúzódásokkal, valamint a baleset óta nem tért magához.

Mióta úgy öt órája bejöttünk a kórházba, itt vagyok mellette. Se inni, se enni, de még csak a magamon való könnyítés céljából se mozdultam el mellőle. Képtelen vagyok másra gondolni, csakis erre az egészre. Az én hibám minden! Miért kellett így összevesznem vele? Miért nem én szenvedtem balesetet helyette? Miért Ő?! Miért az én imádnivaló, életvidám és kedves kis Hiróm fekszik itt? Istenem, ha meghal, én… én… Az elvesztésének gondolatától könnyek szöknek a szemembe, és a torkomba és gyomromba költözik egy-egy óriási gombóc. Zokogni kezdek, immár sokadszor, és a finom, kecses kis kezecskéjébe kapaszkodva kezdek imádkozni, már amennyire képes vagyok szavakat kipréselni a számon.

- Istenem, kérlek… bármit, akármit megteszek, csak… csak ne hagyd meghalni! Tudom, hogy arra se vagyok méltó, hogy meg… meghallgass, de kérlek… Kérlek, gyógyítsd meg! Hiszen nem tehet semmiről se, az egész az én hibám…

A hangom végül elhal, mert már suttogni is képtelen vagyok a kétségbeeséstől és fájdalomtól, ami belülről éget, szinte felemészt.

Közelebb hajolok az én kis szőke angyalomhoz, és egy puszit nyomva az arcára vizezem össze puha bőrét meleg könnyeimmel.

- Bocsáss meg, Hiro… - suttogom neki halkan. Most olyan, mint egy alvó angyal… olyan csodálatosan szép és ártatlan. Mint Csipkerózsika, aki csak a szőke herceg csókjára vár. Ebben mindössze annyi nem stimmel, hogy se szőke, se pedig herceg nem vagyok, a többi jó. Bár talán a barna bűnöző jobban illene rám.

Egy ostoba ötlettől vezérelve megcsókolom az én kis Csipkerózsikámat, miközben könnyeim átvándorolnak az ő arcára.

Hiába várok, nem történik semmi, így könnyek újabb hada ront rám, amik ellen nem tudok védekezni. Talán ez életem első olyan alkalma, mikor nem csecsemőként vagy kisgyerekként, hanem felnőttként sírok.

- Akira, te sírsz? – hallom meg Hiro vékony, törékeny hangját. A sírást rögtön felfüggesztve meredek a félig nyitott szemű, engem még félálomban méregető szöszi fiúra, aki szabad kezével finoman letörli az arcáról a könnyeimet.

Szinte rávetem magam, hogy óvatosan megölelhessem törékeny kis testét és finoman magamhoz húzhassam. Abszolút nem ellenkezve simul hozzám, kicsit még remegve.

- Igen, Hiro, sírok – válaszolok az előbbi kérdésére. – Sírok, mert most jöttem rá, hogy nélküled én élni se tudok.
(2011.11.01.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Nos, egy újabb kis novella a "Love is in the air" c. szettemből, ami szerintem a Katana és kunai után a legértelmesebb. A másik kettőn gondolkozok, hogy mikor rakjam fel... azoknak igazából semmi értelmük nincs (de tényleg), lényegében két mazochista uke története. Tehát tipikusan a klisés, elcsépelt felállás (minden sarkon van egy-egy ilyen sztori, ha nem több). Igaz, mindkettőnél azért sok dolognak utána kellett járnom (a Büntess! miatt a börtönös dolgoknak, az egyik szereplője... na nem mondok semmit, talán a kis meglepi rész dob rajta majd valamit. A Bakik-nál meg igazából a yakuzás szokásoknak, elnevezéseknek kellett utánanéznem, és talán a sok keresgélés meg "önokosítás" miatt érzem úgy, hogy azoknak igazából semmi értelme... de majd azért felteszem őket, hátha valakinek mégis tetszeni fognak. Le persze nem tagadnám őket, de azért nem tartoznak az írói evolúcióm szerves fejlődésének bizonyítékai közé :,,D), tehát már csak ezért is felkerülnek majd idővel. 
Meg aztán most, hogy szünet van, talán sikerül majd rajzolgatnom még Rémálomhoz, mert részben azért sem akarok tovább haladni, mert hogy néz már ki a light novel illusztrációk nélkül... hát sehogy. Meg pár dolgot még tisztáznom kell a szereplőkkel is (hát igen, szegény Zarának sose leszek a kedvence, mindig lehúzom valamivel a jókedvét :,D), meg szeretnék fotókat is hozni majd :) Mert noha nem sok, de egy-egy fotóm van (sajnos inkább csak mobilképek, meg nem is olyan helyszínekről, amik eddig szerepeltek volna...) a történettel kapcsolatban, amik kicsit segíthetnek jobban elképzelni a környezetet, ha már egyszer nem vagyok olyan mesés környezetleíró, mint amilyen Névtelen Senki. ^^ Meg rajzokat is ígértem a szereplőkről, ami részben meg is van, de nagyon kezdetlegesek. Nem is beszélve arról, hogy a szereplők nagyon nem olyanok akarnak lenni, mint ahogy kezdetben elképzeltem őket... talán csak Dylan olyan jófej, hogy nem "változtat" magán, a többiek már egészen másmilyenek, mint kezdetben.:) Majd hozok akkor rajzokat is, csak még kicsit haladni szeretnék velük :3

9 megjegyzés:

  1. Az a nagy baj, hogy olyan szinten fáradt vagyok és nem látok, hogy képtelen lennék egyetlen épkézláb mondatot is összetákolni. Kedden leszek szabadnapos, akkor elolvasom újra, mert így csak gagyognék sületlenségeket. Bár nem mintha máskor másképp lenne, ugye, de mindegy. :) Egyébként miféle környezetleírást említesz? Sose írom le konkrétan, inkább rátok hagyom, nem bíbelődök vele. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hidd el, maga az egész sztori fárasztó (nekem legalábbis eléggé annak tűnik), tehát nem csak a fáradtságod az ok, nehéz lenne róla bármit is mondani:) De köszönöm előre is :D
      Óóóó, ugyan, olyan őszi környezetet tudsz elénk varázsolni két mondattal, hogy kész csoda, ha valóban nem esik rám egy őszi falevél - a szobám közepén :D

      Törlés
  2. Keddre ígértem, szégyellem is magam, mert szét voltam esve, és azóta is csak vegetálok, így aztán most sem tudok értelmesen nyilatkozni. Az írásod megint nagyon jó, mint mindig, a fogalmazás, szókincs, dráma, minden a helyén van, nem tudok belekötni semmibe. Pusztán annyi, hogy - mivel én nagy szófosó vagyok - ismét irigykedem, amiért neked ilyen könnyedén megy. Sose leszek se vers-, se novellaíró. Meghagyom annak, akinek pikk-pakk kipattannak a sztorik, nem bénázok vele. :D Jut eszembe: a trilógiám első kötete ugye odaért még a jó múltkor, amikor küldtem? (Tudod, a gagyi. :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:D

      Ugyan, ha tudnád, akaratlanul én is hány kis ígéretet megszegtem... ájh, ugyan, nem kell itt szégyellni semmit se :)
      Köszönöm a véleményt :D Hát igen, a dráma... imádom, valamilyen szinten mindig beleeszi magát az irományaimba... de szeretem, mert ilyenkor a karakterek jobban meg tudnak nyílni, mintha semmi se történik :D
      Igen, ideért :D Aztán nem írtam még róla vélemény-emailt, mert sajnos addig még nem jutottam el, hogy normálisabban belenézhessek, de ami késik, nem múlik ^^ Tehát készülj fel még jó előre, nehogy kiderüljön, hogy nem is gagyi, ahogy te állítod!;D

      Törlés
  3. Még ha vélemény lett volna, de csak egy sablonszöveg. ^^" Tényleg nem vagyok önmagam napok óta, nem is tudok írni, semmit se. Pedig nagyon jó lenne, de nem megy. Esténként van időm, de már csak kómálok. Ja, a gagyival bőven ráérsz, mert minél később nyilatkozol róla, annál jobb. Viszont arra szeretnélek kérni, hogy amint eszedbe jut valami frappáns cím a másikhoz (amit most olvasol), oszd meg velem, mert találtam borítótervezőt, és ahhoz kéne igazítani. :D

    VálaszTörlés
  4. Am csak egy kérdés. Élsz még? Ő.Ő

    VálaszTörlés
  5. Minden héten többször is belesek ide, de látom, hogy teljesen el vagy tűnve. :(

    VálaszTörlés
  6. Sziasztok!><

    Bocsánat, igen, rettentően ki vagyok halva, a suli legyilkol, alig van bármi szabadidőm, ezért nem is jöttem és tettem ki semmit. Meg Rémálommal egy fikarcnyit se tudtam még haladni, csak egy-egy egypercest fickantottam, de azok meg nincsenek még begépelve, de igyekszek valamit kezdeni magammal, mert ez az állapot már engem is nagyon kiborít D:
    Utólag is boldog új évet és bocsánat, hogy így el vagyok havazva !><

    VálaszTörlés