2012. december 2., vasárnap

Emlékek - egyperces



Szavak. Könnyek, mosolyok, hangok és nevek. Arcok, amik évtizedekig végig követtek, és akikkel még mindig álmodok. Elfojtott lélegzetek, valóra váltott álmok... csalódások és fájdalom. Ezt jelenti az élet. Szép és fájdalmas, olyan ambivalens élményekkel, érzésekkel teli. És megéri? Megéri szenvedni évekig, egyetlen boldog pillanatért? Vagy kettőért? A válasz igen. Hiszen nincs is jobb, mint remélni, elbukni, aztán újult erővel és kiirthatatlan bizalommal újra felállni és a nagyvilág részévé válni. Hogy hallja mindenki a sikolyom, érezzék a szívdobogásom, és kiáramolhasson a lelkemben égő tűz, felemésztve mindent.
A kezemben tartok egy képet. Mi van rajta? Emberek, a múltból. Olyan helyeken, ahol azóta is megfordulok. Végigsétálok a boldog pillanatok helyszínéül szolgáló utakon, és szinte érzem azon emberek melegségét a karomon, akik velem voltak akkor. Mintha még mindig itt lennének. Hallom a kacajukat, és a vidám, életerős tekintetüket. Elveheti ezt tőlem bárki is? Nem, tehát nem tud senki ártani nekem. Hiszen halhatatlan vagyok, míg akár csak egyetlen ember is gondol rám, valamint a szívében hordoz. Így a mellkasomba zárt érzések és a megfakult, öreg képek is hatalmat adnak nekem, hogy emlékezzek mindenkire, akire kell. És lehet, hogy az élet elválasztja őket tőlem, de míg egyetlen közös pillanatunk volt, mindig velem maradnak. Az én részemet fogják képezni, és szellemük is tovább élhet. Jöhetne esős napok, sírhatok vagy nevethetek, mindig együtt leszünk. Még ha nem is érhetek hozzájuk fizikailag... már azért megéri élni, hogy rájuk emlékezzek...
(2012.05.31.)


2 megjegyzés: