2012. november 12., hétfő

A cyorita emléke - kétségek (novella, Cyoritkat sorozat része)


Keresem. Kutatok utána, még ha kicsi is rá az esély, hogy valaha is megláthatom. Muszáj ezt tennem, minden egyes sejtem azt súgja, hogy ő a válasz minden kérdésemre. Még ha nem is létezik és csupán a tudatalattim egyik fikciója… de nem. Érzem, hogy mindez jóval több, mint egy álom. Ő nem lehet álomkép. Mert a róla szóló képek sokkal rosszabb hatást gyakorolnak rám, mint a legijesztőbb rémálmaim, ahol érzem, hogy a szörnyek elevenen falnak fel. 
Minden egyes éjjel vele álmodok. Hallom a szépen csengő, barátságos, mégis határozott és férfias hangját. Nem érzékelem, csupán a mosolyát. Ahogy rám nevet, szinte sugárzik; és noha nem láttam soha a szemeit, mégis mindig magamon érzem azt a szeretettel teli, gondoskodó tekintetét. Szeret. Tudom, és még csak ki sem kell mondania. Azt viszont nem, hogy ki ő. Hogy mi a neve, hány éves, hogy milyen ember… Semmivel sem vagyok tisztában, és ez mindennél jobban elszomorít.
Meg fogom keresni azt az illetőt, aki minden egyes éjszaka, míg álmodok, uralma alá veszi a tudatalattimat. Mindig ugyanazt látom, hallom és érzem, mégis mindig annyira újnak tűnik az élmény. Annyira eredetinek, mintha nem is éltem volna át vagy milliószor előtte.  Sötét erdőben járok, ahol minden rideg és idegen számomra. Félek, és úgy érzem, hogy egyedül vagyok abban az undorító rengetegben, és szabad prédaként sétálgatok a fák és bokrok között. Aztán meghallok egy dallamot. Egy csodaszép, tiszta és lágy hang szólal meg mindig, és tökéletességével magasra emel. Szinte szállok, olyan könnyű vagyok, megtelítődök fénnyel és melegséggel. A kis senkiből, aki lenni szoktam, valakivé válok…
Aztán karomon finom fuvallatot érzek, ahogy megérint. Észre se vettem, de már itt is van, és finoman karjaiba vesz. Megpillantom a csodás, tökéletes mosolyát, és megérzem azt a mindennél többet jelentő finom tekintetét, amivel rám néz. Úgy, ahogy senki másra nem láttam még embert nézni. Mintha valami tökéletes, egyedi műtárgyat tartana a kezében, ami többet jelent számára mindennél a világon. Mintha olyasvalaki lennék, akiért akár a Föld is ellenkező irányba kezdene forogni…
- Ne félj, kincsem – szólít meg lágyan. – Sose hagylak el. Hiszen tudod, hogy az én világom csak kettőnkből áll…
Ezután mindig felébredek, izzadtságban úszva. Remegek, de nem érzem magam rosszul. Nem fázok, nem félek. Kellemes melegség vesz körbe, ami a mellkasomból indul. Percekig csak némán fekszek és pihegek, próbálok magamhoz térni. Próbálom nem hagyni, hogy a nemrég bennem letelepedő érzés magába szippantson. Pedig csak egy álom volt mindez, nem? Miért van rám mégis ilyen nagy hatással? Miért érzem néha úgy, mintha valaki figyelne? És ami a legfurcsább az egész életemben… miért nem emlékszem a hatéves korom előtti dolgokra?
Az, ha valakinek amnéziája van és sok mindent elfelejt, az előfordul. De nekem sose volt még csak hasonló problémám se. Nem volt semmi baja a fejemnek, mégsem emlékszek semmire. Úgy, ahogy van, hatévnyi emlék kiesett a fejemből, és még csak ötletem sincs, hogy hol keressem őket.
- Talán a nevelőszüleimnél? – suttogom magam elé halkan a most keletkezett ötletet. Nem, ha tudnának valamit, elmondanák. Már korábban is beszéltünk erről, és ők sem ismerik a részleteket. Az árvaház sem, ahová letettek tíz évvel ezelőtt. Senki sem tud semmit, én pedig belegebedek, hogy senki sem képes válaszolni a kérdéseimre…
A könnyeimmel küszködve szállok ki az ágyból, és mászok el a fürdőig. Magamra kapom a fürdőköpenyemet, papucsba bújok, és lesétálok az udvarra. Mire leérek, már sírok.
- Hall engem valaki?!  – kiáltok bele a söté0t éjszakába, határozottabb és erősebb hangon, mint számítottam. Nem érdekel, ha felkeltek bárkit is, ki kell adnom magamból mindent. Meg kell próbálnom így is, mert különben lassan megőrülök.
Válasz azonban nem érkezik, így megpróbálom újra.
- Tudom, hogy hallasz! Válaszolj már! – kiáltozok, közben szinte fulladozom a saját könnyeimben és kétségbeesésemben.
„Ha válaszolok, úgy kevésbé fogsz szenvedni?”
- Mi? Ez… ez ki volt? – nézek körbe ijedten, mert nem gondoltam volna, hogy bárki is válaszol. A hang pedig olyan könnyedén szelte át az engem körülvevő sötétséget… és ismerős volt. Annak a férfinak a hangja, akivel álmodni szoktam.
„A nevem Praesidium.”
- Praesidium? – kérdezek vissza bizonytalanul. Annyira furcsa név. Milyen nemzetiségű lehet az illető, aki ilyen névvel rendelkezik?
-  Igen, kincsem. Remélem, megbocsátasz – érzem, ahogy valaki hátulról átölel. Nagy és rendkívül meleg test simul hozzám, és valamiért nem érzem azt, hogy olyasmi történt, ami helytelen lenne. Mintha az érintése természetesnek minősülne, és már évek óta ismerném. A kezemet finoman az övére teszem, az ujjaimmal végigsimítok meglepően puha bőrén. Pillanatokon belül pedig az álmaimból ismerős, biztonságot sugárzó illatát is megérzem.
- Miért kéne megbocsátanom? – csuklik el a hangom.
- Mert noha megígértem, hogy örökké együtt fogunk maradni, elhagytalak – hangzik az egyszerű válasz bűntudattal telve, aztán a kezei egyikével elenged, és finoman letörli a könnyeimet. Érintései nyomán még sokáig bizsereg a bőröm, és a hátamon végigfut a hideg.
- Nem emlékszem semmire… - suttogom halkan, és finoman kicsúszva a szorításából fordulok meg, hogy végre a szemébe nézhessek. De olyan sötét van, hogy semmit se látok belőle. Hunyorgok és próbálom a lehető legtöbbet kivenni belőle, de így is alig veszem észre a körvonalait.
- Tudom, mert én vettem el az emlékeidet.  – A hangja teljesen nyugodtnak tűnik, és úgy hangzik, mintha emlékeznem kellett volna rá. De mi az, hogy ő vette el őket? Hogyan tehetne ilyet bárki is?
- Visszakaphatom őket? – teszek fel egy ostobának tűnő kérdést. De ha azt állítja, hogy elvette mindet, talán vissza is tudja adni, bár nem egészen értem, hogy mindez hogy következhetett be.
- Nem, így is veszélynek teszlek ki azzal, hogy most beszélgetünk. Mennem kell – hallom, hogy lép egyet, de mielőtt bárhova is mehetne, szinte rávetem magam, ahogy megölelem.
- Tudnom kell, hogy mindez miért történt! – lábadnak könnybe a szemeim újra, és remeg meg a hangom. – Annyi kérdésem van, muszáj válaszolnod rájuk! Nem mehetsz el csak így, újra!
Úgy látszik, hogy ezzel valamilyen olyan pontra taposok, amivel egy kicsit maradásra késztetem.
- Válaszolok minden kérdésedre, hogy ezután teljes életet élhess. Tudtam, hogy nem leszek képes teljesen törölni magam az életedből, de minél kevesebbet érintkezünk, annál jobb – simít végig a fejemen, és ad egy puszit a fejem búbjára.  – Így ha elfogynak a kérdéseid, nem látsz többet.
- Mi történt azalatt a hat év alatt, amire nem emlékszem? – teszem fel rögtön az első kérdést, ami leginkább nyomja a lelkem.
Hirtelen egy kép jelenik meg előttem. Egy síró, bepólyázott kisbaba az, aki apróságával és törékenységével nem úgy tűnik, mint aki sokáig fog élni.
„A helyzet az, hogy écesen születtél. Az orvosok ezt nem tudták, de amint megláttalak, éreztem, hogy rövid idő van hátra az életedből, mert az emberek, főleg az újszülöttek, nem sokáig élnek ezzel a betegséggel.”
A válasza megdöbbent. Tehát én lennék az ezek szerint emlékből a síró, törékeny kisbaba? És… éces voltam? És még vagyok is? Gyógyíthatatlan beteg vagyok, és nem is tudtam róla? Ez nem lehet…
„Az édesanyád belehalt a szülésbe, te pedig árva voltál. Mikor megláttalak, rögtön elfogott az érzés, hogy a kezembe akarlak venni. Mikor pedig az is megtörtént, képtelen voltam arra, hogy letegyelek. Csupán egy törékeny kis életkezdemény voltál, és nem tehettél az anyád kicsapongó életmódjáról. Igazságtalanságnak tartottam, hogy téged büntetnek azzal a betegséggel olyan dologért, amit el sem követtél. És mivel képességemben állt életben tartani téged, kiloptalak a kórházból.”
Látom azt, amit ő a saját szemével akkor. Érzem a hideg levegőt, és azt, amilyen óvatossággal tartott a kezeiben. Én is ott vagyok, mikor eltűnt a kórházból, és egy egészen más helyen bukkant fel. Látom, ahogy berak a saját ágyába, és órákig telefonál, hogy szerezzen egy nagyobb lakást, külön holmikkal egy kisbaba számára. Egy beteg csecsemőnek, akihez semmi köze nem volt, és akiről mégis úgy döntött, hogy gondoskodni fog. Rólam.
„Azután elköltöztem veled egy békés helyre, ahol az elkövetkező hat évet töltöttük.”
Lepereg a szemem előtt rengeteg rövid jelenet, köztük olyanok, amiken éjjel-nappal csak sírok. Mikor a lefekvéskor énekel nekem, mert semmi más nem képes arra, hogy nyugodalmas ábrándba ringasson, csakis az ő éneke. Azt a dalt adja elő, amely minden álmomba szerepel.
Átélem, mikor órákig meditál és küzd az életemért, hogy legyőzhessem az engem kínzó szörnyű betegséget, és rajtam is átfut a győzelem mámora, mikor sikerült a vírus utolsó mikrorészeit is elpusztítania a szervezetemben.
Én is elmosolyodok, ahogy ő, mikor kimondtam az első szavamat. Egy szeretlek akart lenni, de igencsak gyengére és érthetetlenre sikeredett, ő mégis megértette. És örült neki, mindennél jobban. Mintha csak csodát tettem volna azzal, hogy megpróbáltam hangosan megformálni a szót.
Érzem, ahogy a kezében fogta a fésűt, mikor a hajamat fésülte; és mikor a kezeimet fogta, hogy segítsen megtanítani járni. Engem is átjár a boldogsága, amit az okozott, ha velem lehetett, és mosolyogtam rá.
- Te voltál a fény a sötétségben, ami addig körbevette az életemet. A segítségeddel megtapasztalhattam olyan dolgokat, amiket soha, és olyan életet élhettem, amiről azelőtt csak álmodtam. Egy kis békét hoztál a mindennapjaimba, amik másból sem álltak, csak kegyetlenségből és pusztulásból – ölel finoman magához, és én is hozzásimulok, ahogy az emlékképek az este sötétségébe vesznek.
- Neked köszönhetek mindent… - lábadnak könnybe a szemeim a felismeréstől. Magához vett, mikor senkinek se kellettem, és megmentette az életemet, amire senki se lett volna képes. A családommá vált és foglalkozott velem. Szeretett, de úgy, ahogy egy ember sose tudna.
- Nem, én vagyok az, aki hálával tartozik neked. Megmentettél önmagamtól – suttogja halkan, és még jobban belém kapaszkodik.
- Mi… mi vagy te, ha megkérdezhetem? – távolodok el tőle egy kicsit, hogy még ha a sötétségtől nem is látom, de rá nézhessek.
- Egy emberinek tűnő lény, akinek még sincs köze hozzátok. Cyorita vagyok – válaszol nyugodtan.
- Cyorita? – ízlelgetem a szót, de nem ismerős.
- Igen. Egyes mítoszok szerint Ozirisz küldötte, aki az emberekért, vagy pont, hogy ellenük harcol; más hitvilág szerint angyal vagyok.
- Igen, egy angyal. És vannak szárnyaid is? – csillannak fel a szemeim kíváncsian.
Válaszként kedves nevetést kapok, ami tisztaságával mint egy tökéletes csengő csilingel a hűvös éjszakában.
- Mondhatni.
- És mikre vagy képes? És mennyi idős vagy? – teszek fel még pár kérdést, amik szinte egymást hozzák létre: amint eszembe jut egy, már rögtön másik három is beugrik, így egy szinte végtelen láncot alkotva.
- Olyan dolgokra vagyok képes, amikről az emberek még csak álmodni sem mernek – válaszol sorrendben a kérdéseimre. – Ami pedig a koromat illeti, már Krisztus előtt is éltem.
- Mi? Komolyan? – nézek felé csodálkozva, és számolgatni kezdek. De hiszen akkor már több mint kétezer éves! És hogy lehet képes olyasmikre, amiket állított? Noha hiszek neki, talán emberi mivoltom végett képtelen vagyok elképzelni mindazt, amit képes lehet megtenni.
- Igen – válaszol, és mielőtt bármit tehetnék, villanyok kapcsolódnak fel, és az udvarra nyíló ajtó kivágódik, túloldalán a nevelőszüleimmel.
- Hát itt meg mi a fene történik? – hallom meg Mark, a gondviselőm hangját, de egy kis időbe telik, mire a megszokott sötétség helyét átvett fényt tudom hová tenni.
Mikor sikerül kinyitnom a szemem, ijedten bújok Praesidiumhoz, aki finoman magához ölel. Közben azért ránézek örökbefogadóimra, kedvesen mosolyogva.
- Csupán felkeltetek az éjszaka közepén – int egyet a férfi, akihez szorosan bújok, mire a mostohaszüleim csak kissé álmosan bólintanak egyet, és szó nélkül, mintha mi se történt volna, visszamennek a házba.
- Ezt hogy csináltad? – nézek fel rá, és boldogan veszem észre, hogy az udvaron égő lámpának hála jobban szemügyre tudom venni társalgópartneremet. Egy magas, normál testalkatú, fekete kabátos férfibe kapaszkodok, aki alig néz ki idősebbnek, mint egy huszonegynéhány éves egyetemista. Az arcán ülő kedves mosolytól meglágyul a sötét szemeitől kicsit borzongató tekintete, és a picit rosszfiús hatás, amit a fekete rövid tincseinek határozott arcélére omlása okoz.
- Egyszerűen – válaszol, aztán az arcán lévő mosoly még szélesebbé válik, ahogy rám néz. Valószínűleg észrevette a csodálkozásomat, ami a külső megjelenésére irányul.
- Nocsak, nocsak… csak nem megtaláltunk, Praesidium? – szólal meg egy ismeretlen hang a szólított mögül, aki villámgyorsan meg is fordul. Én csak ijedtemben – amit az ismeretlen bariton megjelenése okozott – a mellkasomhoz kapok, hogy a hirtelen eszelős iramban száguldó pulzusomat kicsit mérsékeljem. Mire észbe kapok, valaki megránt hátulról, és mikor újra földet érzek a lábam alatt, és felnézek; már vagy tíz méterrel messzebb vagyok Praesidiumtól. A vállamat pedig egy ismeretlen, ijesztő arckifejezésű, világos hajú lány fogja.
- Nem fogsz tudni odaszökni hozzá, tehát ne pocsékold az idődet – szólal meg fenyegetően, mire én csak nyelni merek, és egy ijedt pillantás küldök a családomat jelentő személy felé. Praesidiumot azonban túlzottan leköti az őt körülvevő három férfi, akik nem úgy tűnnek, mint akik beszélgetni jöttek.
- Hogy találtatok meg? – néz rájuk fenyegetően a nevelőm, a hátát támadóan kiegyenesítve.
- Nem volt nehéz, mert már mióta a nyomodban vagyunk. Most pedig… eljött a végítélet órája, kedvesem. – Még idáig is ellátszik az elégedett, kegyetlenséget nem ismerő mosolya, amely ijesztően eltorzul az udvari lámpáktól, amik még mindig ontják magukból a fényt, noha a nevelőszüleim már rég felmentek.
Annyira nem értem ezt az egészet… kik ezek? És hogy kerültek ide? És milyen végítéletről beszélnek? Bántani… bántani fogják Praesidiumot? De ha azt is akarják, milyen okból? Megszegett volna valami szabályt azáltal, hogy felnevelt és gondoskodott rólam még régen? Miattam üldöznék?
- Mit akartok Praesidiumtól? – fordulok a nagyban mosolygó felé, aki valószínűleg szintén cyorita lehet, mint a társam.
- Meg kell kapnia a büntetését azokért, amiket tett. Vagy a sok jó mellett nem is említette, hogy egy undorító, mocskos áruló? Egy gyilkos, aki… - nem tudja befejezni a mondandóját, mert Praesidium nem hagyja.
- Már megváltoztam! És pont ti beszéltek? Ti lennétek a jófiúk? Hiszen annyira élvezitek ezt a mostani helyzetet is, és mindent, amivel árthattok másoknak. Ezek lennétek ti, az igazsághozók? – szinte köpi a szavakat, az arcára pedig lenézés ül ki. A hangja olyan erőteljesen hasít az éjszakába, hogy én is érzem benne az élt, noha messzebb vagyok tőle.
- Nos, attól, hogy te nem akarod, hogy tudjon a múltad kevésbé szép dolgairól, azért jogában állna tisztában lennie azzal, hogy ki az, akit olyan hévvel ölelget, és akiben megbízik, nem? – lép hozzám oda a férfi, és finoman megérinti a homlokomat.
Egy tompa, zavaró fájdalom csap le rám; és pillanatok alatt úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Fuldoklok. A kellemetlen érzés azonban enyhül, és ahogy korábban Praesidiummal, most is képekkel telik meg az elmém.
„Vér, és halál. Ez a kettő az, amely Praesidium útját mindig is kísérte. Amerre csak járt, mindenfelé szenvedtek az emberek és pusztulás emésztette fel a csodás vidékeket. Fájdalom telepedett az emberek szívébe és rettegés, mert senki sem tudott véget vetni a kegyetlen tombolásának. Több száz harc zajlott a pusztulásáért, de az emberek képtelenek voltak megállítani. Ő pedig csak halomra ölte őket, nem kímélve sem gyereket, sem nőt.”
Megjelenik előttem egy kép, egy romba döntött városról. Az egész település csak füstölög, és életnek nyoma sincs benne. Az utcákat beborítja a vér és különböző emberi belsőségek, a tetemek pedig szanaszét hevernek a földön. Már a látványtól is rosszul vagyok, és ha ez nem lenne épp elég, érzem az illatokat. Perzselt hús szaga terjeng a levegőben, a papucsom pedig ragacsos a vértől.
„Ugye, milyen borzasztó érzés ott állni? Minket küldtek utána, mikor már az Urunk megelégelte a pusztítást, amit ő okozott.”
Egy újabb kép tűnik fel, amitől még jobban megijedek és elbizonytalanodok, mint az eddig hallott és látott dolgoktól. Praesidium a földön fekszik, körülötte minden csupa vér és… nevet. Hahotázik, majd megfullad a röhögéstől, miközben ott hempereg az emberi belső szervekben és miegymásban. A haja és az arca minden csupa ragadós és nyálkás… ez az egész annyira undorító és gyomorforgató. El sem hiszem, hogy ez ő. Pedig az arca, a haja és minden arra vall, hogy ő az. A tekintete viszont… eszelős, szinte már az őrület határát súrolja…
Mikor magamhoz térek, sírok. Halkan összekuporodok a földön, és zokogok.
- Meria… - hallom meg Praesidium hangját, ahogy a nevemen szólít, és mikor felnézek, összetalálkozik a tekintetünk. – Sajnálom. De hiszen tudod, hogy megváltoztam…
Nem tudok mit mondani. Össze vagyok zavarodva, és… ez borzasztó érzés. Mikor nem tudod, hogy mi a jó, és mi nem; mikor nem tudod eldönteni, hogy mit tegyél. Kevés olyan dolog van, ami ilyen tehetetlenné és kiszolgáltatottá tudna tenni bárkit is.
- Na, még van időnk egy gyors búcsúzásra – szól közbe az ellenséges csapat vezetője. De ellenségek ők egyáltalán? Nem inkább Praesidium a rossz? Vagy… egyikük sem jobb a másiknál? – Siessetek, nem érek rá egész nap. Még sok ilyen mocskot kell bedarálnunk.
- Engedjétek el! – Praesidium hangja nem arról árulkodik, hogy bajban lennénk, mert annyira parancsszerű és visszabeszélést nem tűrő… de a helyzet számomra elég egyértelműnek tűnik.
- Mert? Mit fogsz csinálni, ha bántom? Azt hiszed, hogy el fogom engedni csak úgy, azok után, amennyit tud? – húzódik kegyetlen vigyorra a vezető szája, a szeme pedig ezüstszínűre változik. Olyan hihetetlen mélységként nyílik meg… mintha csak az égre néznék, amely elképzelhetetlen végtelenségével kápráztat el, és nem engedi el a pillantásomat. Belenézve pedig önmagamat látom, mint egy nagy tükör mutat meg engem, kihangsúlyozva minden egyes rejtett hibámat és titkomat. Ilyen lennék? Ennyire belém látnának, már szinte keresztülnéznének rajtam? Ilyen hihetetlen előnye lenne velünk szemben a fajuknak, hogy mint egy száraz falevelet, csak könnyedén továbbfújna? Vagy eltaposna? Ennyire magasabb rendűek lennének?
Végül azonban eljut az agyamig, hogy mit mondott. Meg fognak minket ölni…
- Az Urunkra esküszöm, hogy életem végéig gyötörnélek, olyan megsemmisítő kínokban lenne részed, hogy a ribanc nagyanyád világra jöttének napját is szidnád! – sziszeg fenyegetően Praesidium, majd a szeme neki is ezüstös fénnyel telik meg. Szinte idáig érzem a gyűlöletét, amit az a gondolat kelt, hogy engem bánthatnának. Hogy lehetne ő rossz? Az, amit mond, kegyetlenül hangzik, de ha szeretet van mögötte, lehet ő valami gonosz lény? Lehet-e bárki is gonosz, ha a szeretet és féltés érzése megjelenik benne? Ha ilyen tisztán, kivehetően érzem a jelét annak, hogy bármit megtenne értem?
- Nagy a szád, te dög – válaszol lekezelően a férfi, akit egyre inkább az ellenségemnek érzek. - Kíváncsi leszek, akkor mekkora lenne, ha tollanként csonkítanám meg a mocskos szárnyaidat…
- Kik vagytok ti? – teszem fel végül hangosan is a bennem megfogalmazódott kérdést, kissé ellenszenvesen nézve az újonnan érkezettek legbeszédesebb tagjára. Furcsa amúgy, hogy a maradék három ember… vagy nem is tudom mik nem is nagyon szólaltak meg eddig.
- Cyoriták vagyunk – válaszol az egyik, Praesidium körül sétálgató férfi. Nagydarab, kigyúrt pasas, aki mint egy ragadozó madár köröz a megmentőm körül. – A második nemzetségből, akiknek az a dolga, hogy a hozzá hasonló szennyet eltakarítsuk – bök Praesidium felé.
- Tehát vannak az első generációsok, és vannak a másodikba tartozók, igaz?  - vonom le halkan a következtetést. – De mi a különbség köztetek, és mit tettek az elsősök, hogy üldözitek őket?
- Ők az idősebbek. Mondhatni az elődeink, de elárulták a teremtőjüket – hallom meg a mögöttem álló lány rideg hangját. – Bűnösök, és csak pusztítani tudnak, ezért kell végezni velük. Ha mind elpusztultak, akkor újra beköszönthet a harmónia.
- Azt is kérdezd meg tőlük nyugodtan, hogy miért nem végeznek velem rögtön, és miért kínoznak azzal is, hogy téged bele akarnak keverni – kapcsolódik be a beszélgetésbe Praesidium.
- Ez is a büntetésed része. Minden rossz és mocskos, ami veled érintkezett, így ő is – válaszol neki a vezető. – Ezért kell gyökerestül kiirtani a problémát.
- És ha szükséges lenne, elpusztítanátok egy egész várost? – nézek rá vádlón, mire teljes higgadtsággal válaszol.
- Ha a lehető legkevesebb feltűnéssel meg tudnánk tenni, akár többet is, ha kell.
Szörnyek. Ők mondják jóknak magukat? Ők, akik több száz meg ezer emberi életet feláldoznának, csakhogy megölhessenek valakit? Hát normálisak ezek? Ez az igazságos büntetés? Ez se nem büntetés, se nem igazság. Mert ha az lenne, akkor csak azt kevernék bele, akit kell, és nem bántanának ártatlanokat. De ahogy hallom, ők simán megtennék.
És miért pont Praesidiumot és engem akarnak elpusztítani? A saját szememmel láthattam, hogy miket művelt, de érzem, remélem, és talán… tudom is, hogy megbánta. Hogy soha többet nem csinálna ilyesmit, és ha visszaforgathatná az időt, akkor nem tenné meg azokat a szörnyűségeket. És a háttérből ítélve nem tegnap csinálta azokat a dolgokat, hanem még talán a középkor előtt, az ókorban. Vagy még annál is korábban. Felelősségre vonható több ezer év után bárki is? Főleg, ha már megbánta? Miért nem keresnek olyanokat, akik még most is rosszak, és ártanak másoknak? Hiszen ők talán megérdemelnének, hogy szenvedjenek, de Praesidium… megmentett. És szeretett, és még most is azt teszi… hogy lehetne már gonosz? De hiszen már megváltozott!
Vagy csak én gondolom rosszul? Túl naív vagyok? De van-e jogom elítélni bárkit is? Nincs, ez az egy biztos. És kik ők, hogy azt hiszik, ők mégis megtehetik ezt?!
- Szörnyetegek – morogja Praesidium, és egyszer csak rátámad a vezetőre. Csak egy nagy villanást látok, majd többet, végül mindketten újra megjelennek a kert egy-egy végében. Az ellenségnek semmi baja, de Praesidium a vállát fogja. Megsebesült volna?
- Elgyengültél, Praesidium – nevet fel a férfi, én pedig aggódva nézek a sérültre, aki végül elengedi a vállát, és visszaszól.
- Csak reménykedj, Sceptrum. Szerinted miért Praesidium a nevem?
- Hatalom, mi? – szól lenézően az ezek szerint Sceptrum nevet viselő férfi. – Már ne haragudj, de rohadtul nem tűnsz fenyegető jelenségnek.
- Azt gondolod? – Ahogy Praesidium hangjának helye megváltozik, én is rögtön Sceptrum mögé nézek, ahol most ott áll a társam. Egy újabb villanás következik, és csak azt látom, hogy a másik két férfinak csapódik valaki. Először nem látom, ki volt az, de mikor arra nézek, ahol előtte voltak, meglátom Praesidiumot. A karjait kitárva áll, körülötte pedig… fény keletkezik. Fenyegető, erős, ezüstösen kavargó világosság veszi körbe, mikor megszólal, hangja mintha hangszóróból szólna, betölt minden teret.
- Fél pillanatot kaptok, hogy eltűnjetek, vagy nem fog érdekelni a pusztulásotok – visszahangzanak szavai, mintha csak egy felsőbbrendű lény szólna. Mire körbenézek pedig, az ellenségnek már se híre, se hamva.
A hihetetlen erősségű világosság halványulni kezd, és az udvari lámpák is kialszanak. Semmilyen más fényforrás nem marad, mint Praesidium még mindig ezüstösen kavargó szemei.
- El kell tűnnöm innen – szólal meg halkan, nyugodt hangvétellel. – Még sok hozzájuk hasonló ólálkodik errefelé.
- Ugye velem együtt gondoltad? – kérdezem, mire hozzám lépve felsegít a földről. – Hiszen már tudják a nevemet és hogy hol vagyok, bármikor visszajöhetnek értem.
- Én pedig nem akarlak veszélybe sodorni – suttogja, és óvatosan elkezdi leporolni a pizsamámat. – Magammal viszlek, ha te is azt akarod.
- Még jó, hogy azt szeretném! – kiáltok fel boldogan, de még mindig kicsit hitetlenkedve és kómásan a nemrég történt eseményektől.
Innentől fogva már semmi nem érdekel, ha vele lehetek. Se a nyomor, se a veszély, se semmi más. Csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Hogy mi ketten újra együtt élhessünk, boldogan.
Praesidium végül megfog, és a hátára vesz.
- Kapaszkodj – mondja, és érzem, hogy mosolyog, azzal a szeretettel, amivel mindig is tette, ha rólam volt szó. – Nem lenne jó, ha a közös örökkévalóságunkat rögtön azzal kezdenénk, hogy elhagylak az úton, és futhatok utánad.
(2011.december 20.)

----------------------------------------------------
Hú, jó rég írtam ezt a novellát is (bár belegondolva mostanában nem aktívkodok nagyon írás terén...><), el se hiszem, hogy már lassan egy éves!:D Meg úgy amúgy is nagyon sok régi írásom van, ami még mindig nem került fel... igyekszek haladni Rémálommal is, bár mostanában kegyetlenül sokat kell tanulnom, és a maradék gépidőmet is ritkítják az apu-féle gépeltiltások...:< De azért nem adom fel!:D Meg aztán van egy-egy tervem is (pl. A bérgyilkos bűne-t tervezem fetenni, és írni neki egy folytatásszerűt, bár lényegében csak a másik főhős szemszögéből nyerhetnénk betekintést a novella történéseibe, tehát túlzottan sok újdonságot nem tartalmazna... de valamiért nagyon késztetést érzek rá mostanság:,3). Tehát igyekszek, és köszönöm a bíztatást és érdeklődést, Névtelen Senki!:D Nem is tudod (na jó, szerintem azért igen), hogy milyen jól esik az érdeklődésed :3 Igaz, inkább magamnak írogatok (annyira élvezem, hogy az már ijesztő), de az a legjobb, ha másnak is tetszik, és aki olvassa is élvezi. Vagy utálja. Vagy bármi, csak valami érzelem legyen!:D Úgyhogy nagyon köszönöm, hogy mindig jössz és írsz, olyan érzés, mint egy ijesztő idegen helyen összefutni egy régi jó ismerőssel, és a riadtságból hirtelen kellemes hangulatba csöppenni!:) 

8 megjegyzés:

  1. Itt vagyok, ragyogok! :) Elolvastam a történetedet, és nagyon tetszett, ahogy mindig. :D Mivel félig vak vagyok, és laptopon mikroszkopikusak a betűk, gondoltam, kimásolom magamnak, aztán törlöm is, amint elolvastam, de közben annyira belemerültem, hogy elkezdtem úgy csinálni, mint aki javasolgat... :D Úgyhogy most van egy remek sztorim tőled, itt-ott megtűzdelve megjegyzésekkel. Ha érdekel, én mit változtatnék rajta, szívesen elküldöm mailben, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem haragszol meg, amiért beledumáltam. Nem is tudom, honnan jött ez, csak úgy jött. :) Ismétlem: nagyon tetszik a sztori, és a megjegyzéseimet csupán nyelvtani szempontok alapján bökdöstem bele. :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!:D
    Köszönöm, hogy elolvastad, és boldog vagyok, hogy tetszett :D Húúú, ha tudnád hogy örülnék, ha elküldenéd!*o* Kíváncsi is vagyok, meg örülök is, mert mindig olyan jó dolgokra hívod fel a figyelmemet, és annyira jó érzés mindig csiszolgatni a kis firkálmányaimat. Tehát nyugodtan küldd csak el a cate21@freemail.hu e-mail címre, nem hogy mérges nem leszek, de inkább hálás!:D (Hehe, a lektorom is így csinálja, néha olyan kommenteket be tud nyomni, hogy van, hogy szinte leesek a székről a nevetéstől:,D) És bátran írkálj ám, meg tanácsolgass, igazán értékelem a segítségedet!:3

    VálaszTörlés
  3. Én köszönöm, hogy olvashattam. :) Elküldöm máris. Én nem írtam vicceseket, de cserébe szép színes lett. :D Ne ijedj meg, mind csak apróság, zöme szőrszálhasogatás. :) Jelszóval védtem a word fájlt, biztos mi biztos alapon. A jelszó a blogod neve, csupa kisbetűvel. :)

    VálaszTörlés
  4. Nem baj, ha színes (Jézusom, ez már több, mint véletlen egybeesés, mert Kharex is színezget nekem állandóan, olyan ilyenkor a szöveg, mint valami szivárványos ruhadarab x,D), szeretem meg úgyis megszoktam :,D És szerintem abszolút nem szőrszálhasogatás, nagyon jó változtatásokat javasoltál, szerintem minddel élni is fogok. ^^ Amúgy is gondolkoztam én is egy-egy változtatáson, mikor tegnap újra átolvastam, mert egy-egy szó meg szókapcsolat furcsa volt nekem is... úgyhogy most neki is állok :D
    És nem küldök még egy e-mailt (előbb olvastam azt, mint az itteni bejegyzésedet, és mint olvashattad, nem tudtam a jelszót x,D), de már megvan :D Köszönöm ^^

    VálaszTörlés
  5. Örülök, hogy segíthettem. :) Én csak így tudok, mert képtelen vagyok átfogó elemzést adni, mint te nekem. Egy biztos: kritikus sosem leszek. :D

    VálaszTörlés
  6. Én és az átfogó elemzés egy mondaton belül?:D Ejj, ilyen se volt még x,D Amúgy nagyon nem tudok kritizálni, meg nem tudom... jó nehéz, még úgy szimplán véleményezni is :D Úgyhogy bocsánat, ha semmi értelmeset nem írok neked, nagyon igyekszek, de nyelvtannal kapcsolatban egyértelműen én vagyok az kettőnk közül, akinek tanulnia kell (és aki téged olvasva is sokat tanul), így nem hogy belekötni se tudok semmibe (bár nem is akarok, ez a belekötni olyan ronda szó... inkább nem tudok alternatívákat javasolni, mert minden annyira szuper és tökéletesen a helyén van), így inkább a történetre koncentrálok, de az is valami iszonyatosan magával ragadó :D Tehát inkább próbálok... azokról az érzésekről írni, amik bennem keletkeznek olvasás közben és után (bár van, hogy itt remegek a gép előtt az izgalomtól, vagy éppen ölni tudnék, mert olyan mérges vagyok egy szereplőre). :D Tudom, hogy egészen más írni, mint olvasni, és szeretném, ha lenne egy képed arról, hogy milyen a másik oldalon lenni :3 Remélem legalább egy picit tudok segíteni, bár néha úgy érzem, hogy semmivel sem löklek picit közelebb a célodhoz... de igyekszek!:D
    Amúgy szerintem nagyon jó kritikus lennél, szívesen elfogadnálak lektornak, mert igazán jól mutatsz rá a hiányosságokra, sorrendcserékre, ésatöbbi ^^

    VálaszTörlés
  7. Milyen egy mondat? Komplett bekezdést írsz nekem minden alkalommal, és ha tudnád, milyen sokat segítesz és mennyit lendítesz az önbizalmamon (ami amúgy is alig akad). Hihetetlenül sokat számít nekem az, hogy minden alkalommal leírod, mit érzel, hiszen pont ez a lényeg, ezt szeretném tudni, ez a tesztolvasás lényege. :) Nagyon-nagyon hálás vagyok érte. ^^ Hidd csak el, hogy rengeteget számít, amit értem teszel. Sőt, másként fogalmaznék: EZ az, ami számít.
    Ó, igen, a nyelvtannal sosem volt bajom, annál inkább a szókincsemmel. Mit mondjak, sosem voltam egy könyvmoly, a kommunikáció terén meg egyenesen balfék. Annyi idősen, mint most te (bár már megint elfelejtettem, hány éves is vagy (ki nem állhatom a számokat), meg nem is számít, de sehol sem voltam hozzád képest, és ezt most nagyon komolyan mondom. Elővettem a 16-18 éves koromban írtakat, és visítva röhögök. Ennyit jelent, hogy nem olvastam. Most se sokat... ^^" Ez a baj. Ha még falnám is a könyveket, ezerszer könnyebb dolgom lenne, és ontanám magamból a könyveket.
    Visszatérve a történetre: na, az megint olyan, amilyen. Nem egy szokványos mai kedvelt regény, amiben jön egy új diák a suliba, meg adott egy teszetosza kiscsaj és az álompasi. Erről jut eszembe: úgy érzem, a karaktereimen csiszolnom kell. Nincsenek rendesen "megrajzolva", legalábbis most így érzem.

    VálaszTörlés
  8. Ó, a nulla önbizalom... detto, üdv a klubban!:) De nem baj, majd alakítunk még rajta ^^
    Örülök, hogy segíthetek, annyira jó amúgy, hogy ezáltal (meg mondjuk alapból azzal, hogy olvasom, de így még pláne) a történeted szinte az én "világom" is lehet, mert néha úgy érzem, mintha én is a részese lennék valami fantasztikusnak :D
    Amúgy 17 éves vagyok, és én néha még most is nevetek egy-egy írásomon (legyen az régi vagy új, bár a régieknél inkább sírni tudnék :,D). És sokat szoktam olvasni, de valahogy nem érzem úgy, hogy ez segítene... pedig biztos, csak lehet én nem veszem észre :) A szókincsem se túl sok, de azért igyekszek gyarapítani, a nyelvtanom meg... hát, majd lesz jobb is :D Igyekszek figyelni rá, hogy ne butaságokat írjak, jó sorrendben vagy megfelelően emeljek ki valamit :)
    Ó, ismerős probléma a karaktereiddel való problémád... bár én eléggé ismerem őket (háhh, a szerepjáték hatása, az biztos), inkább azzal van gondom, hogy miképpen ismertethetném meg őket az olvasóval. Nem érzem úgy, hogy eleget szerepelnek, eleget beszélnek... na, lassan írok egy listát én is, hogy miken kell még dolgoznom :D

    VálaszTörlés