2012. augusztus 31., péntek

Katana és kunai

Hiába indult jól az este, mint tudjuk, bonyodalmak mindig jönnek. Mert az a jó az életben, hogy bármi megtörténhet, és az a rossz, hogy meg is történik. Méghozzá a lehető legrosszabb események, és ami a leginkább irritáló tud lenni, hogy mindig a legkevésbé megfelelő időpontban.
A mai küldetés igencsak egyszerűnek tűnt: azt a feladatot kaptuk az urunktól, a köztiszteletben álló Chikamatsu Keitaro nagyúrtól, hogy egyik, a levesébe piszkító főnemest, Kasai Ninsei-t kivégezzük. Méghozzá este, nyomok nélkül.
Ninják lévén az osonás nem okozott gondot, olyan hangtalanul érkeztünk el a helyszínre, mintha csak egyek volnánk a levegővel. Pillanatok alatt elfoglalta a helyét minden emberem, én pedig idejében jeleztem az aktív tagoknak, hogy indulhatunk befelé, míg a többiek kint fognak várni, és csak akkor szólnak közbe, ha szükséges. Egyszerűen bejutottunk, minden még ébren lévő szolgát kijátszva, ha kellett, el is kábítottuk őket. Mivel Chikamatsu nagyúr nem akarta, hogy bármilyen merényletre utaló jelet hagyjunk magunk után, a célszemélyen kívül mást nem szándékoztunk megölni. Nos, ez az, ami nem sikerült, mert mikor a Kasai Ninsei szobája felé tartottunk, igencsak meglepődtünk, szembetalálkozva egy szolgával. A sötétben nem láttuk pontosan, hogy ki lehet, de egy katana a hüvelyéből kihúzását követő félreismerhetetlen hangból rögtön rájöttünk, hogy nem akárkivel lehet dolgunk. A fegyverrel felszerelkezett illető rögtön meg is indult felénk, a zajokból pedig pillanatok alatt felismertem, hogy nincs egyedül: legalább három ember követi. Kivetettük magunkat az épületből, a nyomunkban loholók azonban két harcosommal is végeztek, mire végre kiértünk a díszes palota előtti udvarra.
Akkor leadva a vészjelzést hívtam küzdeni az addig inkább csak szemlélődő ninjáimat, és én magam is belevetettem magam a küzdelembe, amibe addigra pár, a zajoktól felébredt szolga is csatlakozott, még inkább megnehezítve a dolgunkat.
Az öldöklés a fáklyákkal megvilágított udvaron zajlott, és szinte a fél szolgaságot kivégeztük, nagy előnyre szert téve, mikor… észrevettem. Nehéz lett volna nem rá nézni arra az emberre, aki velem szemben, a szokásos támadó szamurájpózt felvéve vette fel velem a küzdelmet. A probléma mindössze annyi volt, hogy mikor rápillantottam – a fények épp megvilágították az arcát -, rögtön ledermedtem. És még most is alig hiszem el, hogy az előttem álló férfi maga a nagy Wakisaka Eiji, az egyik leghírnevesebb szamuráj. Aki a volt tanítóm.
Még szerencse, hogy álarcot viselek, és nem láthatja az arcomat. Biztosan meglepődöttség ülne rajta, és még láthatóan el is sápadtam. Nem lehet. Miért van itt? Miért pont ő vigyáz arra, akinek meg kell halnia még napfelkelte előtt? És miért pont engem kellett ideküldeniük?!
Éppen csak magamhoz térek, már suhint is a kardjával, én pedig alig-alig, de végül is sikeresen kikerülöm a csapását. Vagyis csak kerülném, de csupán egyet lép előre, a kardjával pedig újra támad, egyenesen felém döfve. Sajnos a csapást kikerülni már nincs időm, viszont annyit tudok tenni, hogy elfordítom a törzsemet, így csak végigszánt a pengével az oldalamon, a bordáim alatt. Halkan felszisszenek, ahogy a hihetetlenül éles, hideg penge a húsomba mar; és amint tudok, egyet hátrébb is lépek, megpróbálva kiérni a támadóköréből. Kezemet a sebemre szorítom, és mindenre felkészülve pillantok a meglepetésemre nem támadó szamurájra. Azt várom, hogy már rögtön le is sújt, és időt sem ad nekem – ez esetben elvetődnék valamelyik irányba -, de csupán védekező pózt vesz fel.
- Nem gondolod, hogy felismerlek, Hisato? – hallom meg mély, tiszteletet parancsoló hangját, amitől rögtön ki is ráz a hideg, és a szívem nagyot dobbanva adja tudtomra, hogy még mindig epekedek utána. És annyira rég beszéltünk, de… miből ismert volna fel?
Valószínűleg leleplezem magam az arcomra kiülő néma döbbenettel, amitől mukkanni sem merek, mert újból megszólal.
- Te vagy az egyetlen, akinek vannak olyan gyors reflexei, hogy képesek legyenek ilyen kis sérüléssel megúszni ezt a csapásomat – magyarázza meg lelepleződésem okát. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen apróságból felismerne… bár két évig a tanítványaként jártam vele az országot, így nem csoda, ha jobban ismer, mint én magamat. – Nyugodtan megszólalhatsz, már le vagy leplezve.
- Rég találkoztunk, Eiji-sensei – szólítom meg volt mesteremet tettetett magabiztossággal a hangomban.
- Valóban. Látom, miután olyan alávaló módon eltűntél, beálltál cselvetőnek. - Nos, tény, hogy miután két évig nála tanultam, megszöktem. Vagyis inkább szó nélkül elmentem, mert nem bírtam már tovább a közelében maradni. Minden egyes alkalommal szinte fuldokoltam a közelségétől, és kínzott a tudat, hogy nem lehet kettőnk között olyan kapcsolat, amire én vágytam. Mert noha számára én csak egy, a bizalmát élvező tanítvány voltam, ő milliószor többet jelentett számomra, mint bármilyen tanár. Szerettem őt, de mivel tudtam, hogy ő elítéli az ilyen dolgokat, úgy döntöttem, hogy nem gyötröm magam tovább, és elmentem. Neki egy szót sem szóltam, mert tudtam, hogy bennem rekedt volna a szó, és könnyebb volt némán elhagyni a tábort, mintha elmondtam volna neki a tervemet. Részben mondjuk az is közrejátszhatott, hogy akkoriban túlzottan türelmetlen voltam, a szamurájok nemes erényeihez képtelen voltam felnőni. Még most is, de mivel tehetségesnek találtak, beállhattam Chikamatsu Keitaro nagyúr ninjáihoz. Miután pedig elég jónak találtak hozzá, a kis magáncsapatának a vezetője lettem. Most pedig itt állok szemben a fájdalmas múltammal, ami még mindig ugyanolyan kegyetlenül kínoz, mint hat évvel ezelőtt. Kicsit sem tompább a fájdalom, mint akkor, inkább csak erősebb.
Mire észhez térek a sok nosztalgiázásból, az udvaron csend ül. Már minden szolgát megöltek az embereim, akik felkeltek és kivonultak, már csak Eiji-sama, az életben marad ninjáim és én vagyunk itt. A harcosaim szó nélkül körbeveszik a szamurájt, de egyetlen kézintésemmel visszavonulót fújok.
- Már úgyis megszökették a célszemélyt – magyarázom meg a ninjáknak a döntésemet, akik szó nélkül el is indulnak visszafelé. Én is követem őket, de nem jutok egy lépésnél tovább.
- Csak nem megszöksz, ismét? Nem félsz, hogy most nem fogom hagyni? – áll be tanítóm támadó állásba, de én csak elmosolyodom az álarcom mögött.
- Nem félek. Tudom, hogy nem fog hátba támadni, Eiji-sensei – intek neki, majd belevetem magam a sötétségbe, hogy eltűnjek. Hogy ismét meglógjak a szeme elől, és valamikor máskor, talán kevésbé fájdalmas módon újra láthassam az én drága, egyetlen mesteremet.
(2012.04.15.)

A kép Scabrouspencil tulajdona!:)

Gondoltam, hogy végre nem csak egyperceseket kéne feltennem, hanem mást is, hiszen van bőven mit pakolgatni, így most a Love is in the air című szettemből hoztam egy novellát. Mondjuk inkább shounen-ai megjelölésű, mintsem yaoi, hiszen inkább csak érzésekről szól, mint a testiségről. ^^ És hozzátenném, hogy yaoi-témában inkább csak nézelődni/olvasni szoktam, ha írok, azt is csak fórumos szerepjáték szintjén ,tehát ha kissé furcsa lett az iromány, minden mentségem ennyi :,3

Aztán pár hírt így a végére:
  • Rémálom 8. fejezete lektoráláson van, ahogy Natalie nevű karakterem háromfejezetes kis előtörténete is, és amint javítottam őket, felrakom mindet :)
  • nem tudom, hogy mennyire említettem, vagy mennyire nem, de Rémálom egyfajta  light novel (akarna lenni...), így természetesen dolgozom valamilyenféle manga-szerű illusztrációkon is, bár eddig csak egy nyominger borítószerűt tudnék felmutatni, azt is csupán a 4. fejezethez... így azt is szeretném majd berakni (bár igazából vicces, hogy az első három fejihez semmim sincs, csak a negyedik meg a hatodik fejezetekhez, és a hatodiké még csak félkész...>o<") . Jó lenne, ha kicsit ügyesebben tudnék rajzolni, így viszont csak utólag fogom tudni felrakni meg beillesztgetni a rajzokat a megfelelő helyre :) De ami késik, az nem múlik. :3 És Rémálomnak szeretnék majd még egy modult csinálni, amiben a karakterekről lennének információk (meg rajzok, már akikről van eddig). Gondolkoztam külön honlapon is... de még kitalálom (: Mindenesetre a 4. fejezet elejére felkerült a fejezet nyitóborítója, ami Laa-t ábrázolja (igyekeztem emgrajzolni, de nagyon kezdő vagyok még sajnos :<)

2 megjegyzés:

  1. Ismét nagyon tetszett, amit olvastam. :) A vége nyitott maradt, így remélem, olvashatok valamikor még egy találkozásról mester és tanítványa között. Vagy előzményekről. :)
    Egy dolog szúrt szemet: múlt időben kezdted el a történetet, majd hirtelen átváltottál jelen időbe. Lehet, hogy szándékosan írtad így, de bennem valamiért szakadást okozott.

    A Rémálom folytatását pedig alig várom már. :D
    Egyébként baromira irigyellek, ugyanis én nem tudok rajzolni. :)

    VálaszTörlés
  2. Nem tudom, lehet, hogy majd kap még valamiféle folytatást, de egyelőre azt hiszem így marad ^^
    Igen, direkt múlttal kezdtem, mert egyfajta gyors visszatekintésnek szántam, hogy megismerjük az alaphelyzetet, amiből aztán alakul már a cselekmény :D Majd lehet csinálok vele valamit, hogy ne legyen olyan éles a váltás ^^

    Szegyén lektorom most az egyetemi dolgokat intézi, tehát ha kicsit későn jön majd az új fejezet, az azért van, mert sok a dolga ^^
    Hát még nem láttad a rajzomat, azért mondod ezt :,D Csak próbálkozok ^^

    VálaszTörlés