2012. augusztus 12., vasárnap

Dante (Rémálom 7. fejezet)


- Még mindig nem tudom elhinni, hogy hazudtatok nekem! – kiabálok idegesen. Bár szerintem jogos a kiakadásom, hiszen pár órával ezelőtt egy különlegesen fontosnak titulált gyűlésen tudtam meg, hogy Dante igazából minden, csak nem az, akinek eddig beállították.

A találkozó már lecsengett azóta, és minden résztvevő fél elment ugyan, de ez nem segít abban, hogy jobban érezzem magam. Bár van egy olyan érzésem, hogy Zríc direkt okozta nekem ezt a helyzetet, és nem esik nehezemre elképzelni, ahogyan elégedett vigyorral az arcán távozik a kis kupaktanácsból.

- Sajnáljuk, Zara – kezd bele Laa. – Hidd el, hogy nem ezt terveztük! Tudod, mikor először találkoztunk veled és Dantéval… azt hittük, hogy meg fog ölni. Vagy meg akar, de aztán beszélt velünk, és elmondta, hogy nem akar neked ártani. A segítségét ajánlotta és semlegességet emlegetett…

- És én erről a beszélgetésről miért nem tudtam? Pedig ott voltam én is… - gondolkozom el végül, majd eszembe villan a titkos kis beszélgetésünk Zríckel. Valószínűleg ők is így kommunikálhattak anélkül, hogy a tudomásomra jutott volna a kis egyezségük.

- Nézd, Zara, muszáj volt eltitkolnunk előled, legalább egy kis időre – áll Laa mellé Aol, bár a kérdésemre nem válaszol.  – Mikor megláttunk vele, világított rólad, hogy noha őt se ismered, de Dante az egyetlen, akiben megbízol. Ha ő azt állította volna ott, hogy ellenségeid vagyunk, rögtön elhitted volna neki.

– Talán azért, mert ő volt az egyetlen, aki az elejétől velem volt! Nem tudom, lehet, hogy az én memóriám rossz, de nem emlékszem rá, hogy ott lettetek volna a panel előtt, mikor az az eszelős kis híján megölt… - morgok idegesen, magamhoz képest feltűnően emelt hangon, félbeszakítva Aolt. Amúgy tudni kell rólam, hogy általában egészen halk és békés vagyok, de ha feldühítenek, könnyen el tudom veszíteni a fejem.

- Azért, mert csak utánunk tudták meg, hogy támadás indul ellened, most sem tudom még, hogy honnan – szól közbe Dante halálos nyugodtsággal. – Mi támadunk először, és meglepően hamar beértek ők is.

- Mi lenne, ha mi inkább kimennénk? – Soah javaslatára mindenki elhagyja a nagytermet, Dantét és engem egyedül hagyva.

- Mégis… mikor akartad ezt közölni? – pillantok Dantéra. Az arca nyugodt, de egy kis szomorúságot le tudok szűrni a mozdulataiból, ahogy egy széket fordítva elém húz és leül. Hát érezze is rosszul magát, egészen eddig hazudtak nekem! Mindenki!

- Mint most már tudod, ez nem olyan dolog, amit csak úgy közölhettem volna. Általában legalábbis nem szokott egy ember odamenni a másikhoz, hogy „Hé, amúgy az ellenséged vagyok, aki eddig lényegében azért élt, hogy kiszabja a szívedet a mellkasodból”. Csak valami nyugodtabb percre vártam, de úgy látszik… kicsit sokáig.

Mondjuk igaz… kemény lett volna egy ilyen dolgot közölni. Ha én lettem volna a helyében, szintén vártam volna. Ez viszont nem sokat segít abban, hogy lenyugodjak.

- Még mindig nem hiszem el… Se azt, hogy mi volt a feladatod, se azt, hogy mégse tetted meg – nézek rá, a hangom egyre halkabb és fájdalmasabb. Hiszen belegondolva benne bíztam leginkább, erre kiderült, hogy ki is ő. Dante végül is az ellenségem. Egy… gyilkos. – Miért… miért nem öltél meg?

- Jó kérdés – fonja keresztbe a kezeit, aztán rádől a széke támlájára. – De ha már őszinték vagyunk, brutálisan őszinték… Sok embert öltem már meg. Abszolút nem lett volna gond téged is kivonni a forgalomból. Hiszen egy potenciális navitas voltál, aki nincs tisztában semmivel, így komolyabban ártani se tud. De mikor bajba kerültél és láttam, hogy milyen kétségbeesetten ragaszkodsz az életedhez… valami azt súgta, hogy segítenem kell. Tudod… mikor kiderült, hogy én is energiavámpír vagyok, hasonlóan kellemetlen helyzetben voltam. Egyedül és sebesülten… Egyszerűen segítenem kellett.

Dante a mondandója befejeztével rám néz. Mélyen a szemembe.

- Annak ellenére is, hogy ezzel elárultad Zrícet és a társaidat? Hiszen belegondolva… megölted akkor egy társadat. Engem választottál helyette… - Ahhoz képest, hogy ez mennyire nem hétköznapi és kicsit fájdalmas téma, meglepően el tudunk beszélgetni róla.

- Hát igen. Különben nem lennél itt most, ha ezen aggodalmaskodom – rántja meg a vállát.

- Ez sok mindent megmagyaráz, tudod? – nézek rá, ő pedig némán hallgat. – Azt, hogy Zríc miért sebzett meg, hogy miért nem igazodtál ki itt… Az oroszoknál vagy, mi? Olasz névvel furcsa is volt… És mi a helyzet azzal a reggeli alvajárással? Nem egészen azért jöttél, hogy megvédj, nem igaz?

Dante halkan sóhajt egyet. – Tudat alatt, úgy tűnik, a parancs lebeg a szemeim előtt. De csak azért, mert Zríc szórakozott velem. Itt volt tegnap…

- Tudom – fújom ki a levegőt én is, Dante csak meglepetten pislog. – Tudok róla és Kiáról…

- Az szép, akkor tényleg benne vagy a dolgok közepében – mosolyodik el Dante elismerően, és beletúr a hajába.

- Sajnos benne… és nem élvezem. De nem vagyok rád mérges. Vagyis belegondolva mind átvertetek, de az én érdekemben.

Igazából… csak spontán ideges vagyok. Nem igazán hibáztatok senkit, de attól még nem illetném magam a nyugodt jelzővel.

- Nem? Pedig én elég pipa lennék, ha hazudtak volna – válaszol Dante, de határozottabbnak tűnik, mint korábban.

- Igen, kicsit rosszul is érzem magam emiatt, de tényleg nem bíztam volna itt senkiben se, ha ezt már az elején tudom. És nagyon fontos lehet a bizalmam, ha az egész klán képes volt úgy tenni, mintha te is egy lennél közülük.

Nem semmi munka lehetett mindenkinek elmondani, hogy mi a helyzet és figyelni minden részletre… Nekem biztosan nem sikerült volna, de ők képesek voltak mindent elrendezni. És ha azt nézzük, hogy mennyit rögtönözhettek az elején… Nagyon jó színészek, mert noha volt egy-egy röpke pillanat, mikor úgy éreztem, hogy sejtek valamit, de mindig előjöttek egy hihető magyarázattal, és elaltatták a gyanúmat.

- Ne is mondd! Még mindig nem tudom, pár utálatos ellenségemből hogyan lett hirtelen kellemes ismerős… de tényleg jól megszerveztek mindent. Sőt, még egészen emberi feltételeket is sikerült megbeszélnünk, de hogy tudd, csak azért, mert zsaroltam őket. Veled.

- Mivel is pontosan? – mosolyodom el, követve Dante példáját.

- Azt mondtam, hogy hacsak nem akarnak a Kiválasztottjuk nélkül maradni, jobb lesz, ha úgy csinálnak, mintha velük lennék. Így pedig etettek-itattak… és még megölni sem akartak – vigyorodik el még inkább elégedetten.

- De gonosz vagy! – nevetek fel, a helyzethez képest egészen természetes módon. Bármennyire is furcsa, tényleg nem haragszom rá. Most már legalábbis, hogy mindent tudok, nem annyira. Belegondolva, miért is tenném? Hiszen megmentette az életemet, és ott volt velem a legsötétebb óráimban. Pedig megtehette volna, hogy megöl, de nem tette. Helyette inkább elárulta a saját társait, hogy védjen egy kétségbeesett, vadidegen lányt. Ez annyira… kedves. Bizalmas és még romantikusnak is hatna, ha kicsit másmilyenek lennének a körülmények. – És most mi a helyzet? Barát vagy, esetleg ellenség?

- Igazából úgy beszéltük meg, hogy mivel eredetileg az Invenîre sorait bővítem, de most neked segítek, ez felér egy ideiglenes semlegességgel. Egészen addig marad így a helyzet, míg meg nem tudod védeni magad. Akkor majd… meglátom, hogyan tovább.

- Ez nem hangzik valami pontos jövőképnek…

- Nem is az, de nem vagyok az előre tervezés híve, te is tudod. És tudod, mi az ironikus? – teszi fel a kérdést, de igazából nem várja meg a válaszomat, ami amúgy is egy nem lenne. -  Hiába derült ki rólam a valódi kilétem és beszéltünk a „szokottnál” kevesebbet az utóbbi egy-két napban, még mindig jobban bízol bennem, mint bárkivel ebből a klánból, akik amúgy is nagyon próbálkoznak.

- Úgy gondolod, hogy csak a jóslat miatt közelednek hozzám? – A kérdésem halálosan komoly. Tényleg mindenki annyira kedves és gondoskodó, néha már én is gondoltam rá, hogy esetleg hátsó szándéka lehet egy-egy embernek.

- Ostobaság lenne általánosítani, de lehet, hogy vannak olyanok, akik csak ezért lebzselnek körülötted. De a legtöbben szerintem tényleg jóindulatúak. Például Laa… el tudnád képzelni, hogy egy rosszindulatú dög?

Próbálkozom, hogy Laat mint kétszínű embert képzeljem el, de nem sikerül. Ő túl kedves és nyitott… Aollal egy picit könnyebb a helyzet, de őt sem sorolnám a gonoszak közé. Dantét abszolút nem, Shigekit szintén nem… Kia is tünemény. Bár talán most, hogy már tudom az igazat, talán egy picit könnyebb lesz kiszúrni a hátsó szándékkal rendelkezőeket…

- És amúgy honnan veszed, hogy benned bízom meg a legjobban? – nézek Dantéra.

- Ha majd elég jó lesz a fizikai állapotod, hogy mélyebben beleásd magad a képességeidbe, rá fogsz jönni, hogy láthatod mások felszíni energiáit kavarogni körülöttük. Nem túl messze a testüktől, de azért elég láthatóan. Az energia tekergése és állaga is változik az érzéseink és fizikai állapotunk függvényében. Egészen másmilyen, ha egy barátoddal vagy, mintha egy ellenséged van melletted. És akkor a legnyugodtabb áramlású, ha velem vagy. Laa és Kia közelében is békés, de nálam már szinte meg se moccan – kérkedik, mintha csak éppen azzal versenyezne a lányokkal, hogy kinek van több pénze vagy kocsija a garázsban.

- Ó, értem… - bólintok jó tanuló módjára, aztán megsorozom Dantét a kérdésarzenálommal. – És akkor mije is vagy te az Invenîre klánnak?

- A kivégzőosztagának vezetője – válaszol könnyedén. – És mielőtt megkérdeznéd, hogy mit takar… veheted szó szerint. A becenevünk a Hóhérok. A lényeg az, hogy ha van valamilyen harcos, általában egy átlagosnál képzettebb, és miatta veszélybe kerülnek a klán titkai, minket küldenek utána, hogy elkapjuk és likvidáljuk.

- Ez elég durva… - szólalok meg, de inkább nem gondolok bele, hogy milyen módszereket érthet „likvidálás” alatt. És amilyen könnyedén beszél róla… mintha csak az időjárás taglalnánk, vagy a holnapi programunkat. Bár az előbb már elmondta, hogy nem esik nehezére ölni, de számomra ez akkor is egy külön világ. A sok szenvedés és vér… nem a mindennapjaim része, a többiekével ellentétben. – És több ilyen… intézmény is van?

- Persze, a Conděren belül is van pár. Nekik is van kivégzőosztaguk, ők a Tisztítók. Nero a vezetőjük, de mást nem tudok róluk. A helyzet az, hogy a tagok kiléte titkos. Nálunk is, ami azt illeti, csak a vezető van megjelölve. A többiek mind olyan navitasok, akik ha látszik rajtuk, ha nem, de különleges kiképzésben részesültek, és ha helyzet van, felfüggesztik az aktuális dolgaikat, beöltöznek és megyünk is a küldetésre. Van egyenruhánk is álarccal meg minden, nagyon menő… - vigyorog Dante. – Aztán van még pár ember, akik a fegyverekért, információért és azért felelnek, nehogy egyszer a hírekben lásd, ahogy épp öldöklünk. Ami azt illeti, rengeteg ilyen van, de mivel nem vagyok érintett… - ránt egyet a vállán.

- Miért van az, hogy minél többet tudok meg, annál inkább bonyolódnak a dolgok? – pillantok rá elveszetten, mire csak bólint.

- Igen, ez így van. Szerintem egy országot nem olyan nehéz vezetni, mint az ilyen dolgokban toppon lenni…

- És mi a helyzet azzal a tanácskozással? Úgy értem…

- Miért nem hallottatok semmit? – segít befejezni a mondatomat. Bólintok. – Azért, mert egyszerűbb csak tizenöten társalogni, mint itt mindenki előtt. Később úgyis elmondja mindenki a sajátjainak, hogy mi hogyan áll… Igazából most egy elég érdekes helyzet alakult ki… amolyan fegyverszünet áll fenn, de úgyis csak addig, míg valamelyik fél meg nem töri.

Nem bírom ki, muszáj Danténak előadnom, hogy mi történt este Zríckel és Kiával, valamint mesélek neki a mai kis magánbeszélgetésünkről is az Invenîre vezetőjével. Jó végre beszélni ezekről a dolgokról, és még csak bűntudatot sem érzek, mert ő alapból tudott mindenről, így a Kiának tett fogadalmamat se szegem meg. Mindenesetre előadom a saját szemszögemből a történéseket, várva, hátha valamit tud segíteni. Hiszen ő mégis csak jobban ismeri Zrícet, és talán tudja azt is, hogy az ígérete miatt mire számíthatok.

- Egy dolgot kell tudnod róla, ez nagyon fontos – szólal meg Dante, ahogy elhallgatok. – Ha valamit mond, főleg, ha megígéri, mindenképpen véghez fogja vinni mindennemű körülménytől függetlenül. Tehát, ha a világ ellened fordul is, és Zrícet hívod segítségül, segíteni fog. Tudod, ő olyan, mint… valami lovag. De tényleg, megtartja a szavát. Sokszor beszél utalásokkal meg hasonlatokkal, pázmányi körmondatokban meg hasonlók, de nagyon erkölcsös tud lenni. Ó, és imád játszani – fejezi be, én pedig nyelek egyet.

- Ez az utolsó mondatod nem volt valami bíztató...

- Játszani… úgy, mint színészkedni – próbálja rendesen az értésemre adni a dolgokat. - Imádja váltogatni a személyiségeit és idézgetni, de az már más tészta. Annyi a lényeg, hogy mivel lóg neked eggyel, semmiképpen nem fog bántani – szögezi le.

Ez megkönnyebbülés, ami az arcomon is látható. Ha már Dante és Kia is ilyeneket mesél… tényleg nem lehet annyira rossz ember. Bár elgondolkodtató, amit még korábban beszéltünk a kiképzésen, hogy attól, hogy mások, máshogy gondolkodnak, még nem… gonoszak. Ugyanúgy segíthetnek és árthatnak, ahogy gondolom mi is tehetjük. Jézusom, ez tényleg csak egyre kacifántosabb lesz…

- És mondd csak, az előbb, amit mondtál… Hogy értetted, hogy mikor kiderült az energiavámpír kiléted, te is voltál ilyen helyzetben, mint én?

- Úgy, hogy mikor Kano felállította a jóslatot még jóval korábban, és kiderült, hogy én vagyok az, aki képes elpusztítani téged, szinte ugyanezt eljátszottuk, amit most is veled. Csak engem a te klánod akart megölni, téged meg az enyém. Vicces, mi? – túr bele újból a hajába, és pont úgy néz ki, mint valami jóllakott kétéves. Igazán aranyos így.

- De mi volt pontosan? És még mindig nem értem… Mi az, hogy csak te tudsz megölni? – mosolygok vissza, igaz, kicsit halványabban.

- Ami azt illeti, hat éves voltam. És árva. Egyik este azonban észrevétlenül betörtek az árvaházba, ahol éltem. Senki se vett észre semmit, én viszont mozogni láttam az árnyékokat és rosszul éreztem magam. Féltem, de kimentem az udvarra, ahol páran vártak már. Megtámadtak, de ijedtemben aktiváltam a képességeimet, és megöltem őket. Aztán kicsivel utána, mikor még kint zokogtam az udvaron a felismerhetetlen holttestek között, Zríc értem jött, és magával vitt. Aztán kiképzett és iskolába is járatott… most meg itt vagyok.

Ez durva. Nagyon is… Nem hinném, hogy nekem könnyű ez a helyzet, de már egészen úgy tekintek rá vissza, mintha valami régi, rossz emlék lenne. Persze a hideg még mindig végigszalad a hátamon és a gyomrom enyhébben liftezik… de nem félek. Most épp nem. De Dante csak hat éves volt! És árva, valamint ő meg is ölte őket, míg én elvileg csak egy ablakot zúdítottam a támadóimra… Továbbá alapból nem volt senkije, aki megvédhette volna, és a fiatal kora… biztosan sokkal tovább tartott neki elfelejteni a történéseket és túllépni rajtuk. De az viszont, hogy Zríc mint valami jó apa, magához vette… pont, mint Kiánál. Tényleg nem lehet rossz ember, ha ezeket nézem. Felelősséget vállalni valami vadidegenért és megadni neki mindent, amit egy normális gyerek is megkaphat… nagyon önzetlen cselekedetnek tűnik. Viszont mikor meg akart ölni… na, az egészen másmilyen. Akkor már inkább gonosznak látszott, mintsem jótevőnek.

- Ami a jóslatot illeti… Még mindig nem tudom, hogy hogyan értsem. Mert ha megnézzük, tényleg bárki megölhet – néz rám. – Már ne vedd sértésnek. Lehet, hogy ez csak valami formalitás, vagy valami elvont, átvitt értelemben nézendő vudu dolog… nem tudom, de pontosan Kano se. Talán később kiderül – válaszolja meg a második kérdésemet. Klassz. Ha már alapból Dante se tud semmit, akkor inkább bele se kezdek a gondolkozásba, mert én még eddig se fogok jutni…

- És mi van a szemeddel? – terelem másfelé a beszélgetésünket. Vagyis nem egészen új témát kezdek, mert ezt is tudom az előzőhöz kötni. – Nem lehet, hogy van valami köze az egészhez? Ó, és még mindig nem válaszoltál a múltkori kérdésemre ezzel kapcsolatban…

- Oké, oké… - forgatja a szemeit. Vagyis azt az egyet, amit látok. – Úgyse fogsz leszállni a témáról, tehát elmondom. A kötés valódi és muszáj hordanom.

- Muszáj? – ízlelgetem a szót.

- Igen. Tudod, nem véletlenül Pusztító a nevem.

- Miért, mint az X-menből a férfi, óriási piros lézersugarakat lövellsz ki, vagy mi? – vigyorodok el, Dante csak tettetett fáradtsággal sóhajt egyet.

- Nem egészen – kezd bele. – Mint ahogy még Shigeki is mondta, mindenki egy képessége vagy egy rá jellemző… dolog után kapja a nevet. Én azért kaptam ezt, mert így utalnak a képességemre, ami nem más, mint az erőteljességem.

- Erőteljesség? – emelik ki sokadszorra egy szót, és ahogy a szemben ülő fiúra nézek, látom, hogy őt is irritálja már. Ennek ellenére inkább nem szól semmit, hanem csak válaszol.

- Igen. Képes vagyok arra, hogy bármilyen technikát ugyanannyi energia felhasználásával, mint egy velem azonos képességekkel rendelkező navitas, véghezvigyek, viszont nekem sokkal erősebb lesz a hatás. Tehát például… ha az illető képébe akarnék robbantani és szeretném, ugyanannyi energia felhasználásával egy egész szobát levegőbe repíthetek, ahol a célpont épp van.

- És ez szabályozható? – Milyen jó képessége van! Nekem biztosan valami használhatatlan lesz, vagy semmilyen. De Dante erőssége nagyon tetszik. Egy egész szobát berobbanthat? Váó…

- Igen – válaszol nyugodtan. Vagyis annak tűnik, de kicsit látni rajta, hogy… zavarban lenne? – Bocsi, ha kicsit nyökögősen megy, de ezzel a dologgal kevesen vannak tisztában, és te egyike leszel most azoknak, akik a legtöbbet tudnak a képességemről. És mivel ezt felhasználhatják ellenem…

- Hallgatok, mint a sír, megígérem – nézek rá, mire bólint.

 - Pont, mint Kiánál, mi? – nevet fel, mire finoman lökök rajta egyet.

- Az más, te már tudtál róla, semmi újat nem mondtam! – mentegetőzöm. – Tényleg megbízhatsz bennem.

Hirtelen furcsa bizsergést érzek. Biztosan…

- A Némaság Leple? – pillantok a fiúra, ki csak bólint, én pedig elégedetten mosolyodok el. Úgy tűnik, valami mégis ragad rám…

- Na, fejlődik valaki – biccent felém elismerően, aztán megköszörüli a torkát és komolyabb hangnemmel folytatja. - Tehát… igen, tudom szabályozni egy szintig. Kicsit bonyolult, de megpróbálom valahogy elmagyarázni. Tehát ha így vagyok, ahogy most, akkor úgy a képességem fele aktív csak. Ezt tudom irányítgatni, nincs vele semmi gond. Ha viszont nagyon kéne, több mint amennyit így használni tudok, ami ritka, akkor leveszem a kötést, és hagyom, hogy elszabaduljon a pokol.

- Tehát a kötés azért van rajtad, hogy csak a képességed fele legyen használható?

- Mondhatni. Hidd el, bőven elég a fele is. Ha már az egész kell… akkor nagyon vészes a helyzet. És nem tudom teljesen irányítani, ezért attól félve, hogy elvesztem felette az uralmat, lezártam a többit a kötéssel.

- De amúgy… látnál vele? – kérdezek továbbra is, figyelembe se véve, hogy Dante egyre komorabb.

- Nem. Akkor felfedeztem a képességemet, mikor az egyik klántagod megvakított négy évvel ezelőtt. – Dante hangja annyira hideg és kimért… biztosan rosszul esik neki. El se tudom képzelni, hogy mit csinálnék, ha csak az egyik szememmel látnék… Borzasztó lenne még csak a tudat is, hogy nem vagyok teljesen egész. Mert tökéletes persze sose lennék, ha hogy ilyen sérüléssel kelljen együtt élnie… ez súlyosabb és mélyebb, mintsem el tudnám képzelni. - Akkor valami gát átszakadt bennem, és mire az őrjöngésből magamhoz tértem, már mindenkit megöltem magam körül. Nem csak az ellenséget, de a saját társaimat is. Ennek függvényében gondolhatod, hogy nem óránként használom…

- És… hogy sikerült végül lezárni a másik felét?

- Energiával. Egy óriási energiablokáddal, amit fel kell oldanom, hogy aktiválódjon az erőm.

- Esetleg…?

- Nem, azt hiszem ennyi bőven elég volt – horkan fel, aztán feláll. – Rohadt idegesítő tud lenni a sok kérdésed, nem is tudom, miért keveredtem bele ebbe az egészbe…

Aztán fogja magát, és kimegy az ajtón. Nem csapja be maga mögött, pedig talán kevésbé érezném magam rosszul miatta. Igazán befoghattam volna… Meg mintha nem tudnám, hogy Dante milyen szeszélyes tud lenni. Tényleg rég beszéltünk, már egészen el is feledkeztem erről a negatív jellemvonásáról. Viszont hogy milyen dolgokat tudtam meg… Szóhoz sem jutok. Dante élete egészen másmilyen, mint amilyennek gondoltam. Sokkal… fájdalmasabb és sötétebb, mint azt most fel tudnám fogni. És miért van olyan érzésem, hogy ebben a háborúban senki sincs, aki ne rendelkezne ilyen gyötrő emlékekkel?





Mire komolyabban észhez térhettem volna, hetek teltek el. Pontosabban kettő, és elértük azt a pontot, hogy pár nap múlva évnyitó, aztán kezdődik a suli. Az idő félelmetes sebességgel repült, nem is csoda, mert a napjaim azután a bizonyos gyűlés óta szinte semmi mással nem teltek, mint edzéssel. De megérte, mert sose voltam még olyan jó formában, mint most. Ha majd bemegyek a suliba, abban az egyben biztos vagyok, hogy az év eleji tesi felméréseknél olyan eredményeket fogok elérni, hogy a tanárnőről le fog esni a szemüvege. Akár még a száját is eltátja.

Ezzel együtt azonban az oktatóbrigádom, akik közül eddig inkább csak Shigeki foglalkozott velem, lévén, hogy ő ért legjobban a kiképzésem mostani részéhez, lassan elérkezni látja az időt ahhoz, hogy ne csak a fekvőtámaszokat nyomjam, de mélyebben is beleáshassam magam az energiavámpírok életébe.

Ettől függetlenül kicsit aggódok az iskola miatt, vagyis pontosabban avégett, hogy miképpen fognak tudni megvédeni olyan messze, és a suli mellett hogyan lesz időm a kiképzésre. Mert sajnos egy nap csak huszonnégy órából áll, és ez nem olyan dolog, amin változtatni tudnék. Aztán nem is vagyok még lelkileg felkészülve arra, hogy tanuljak. A nyár megint olyan gyorsan elment, és mondhatni a lustálkodáson meg egy kis nyári munkán kívül semmi értelmeset nem csináltam… De legalább a tankönyveimmel nincs gondom, mert Kia gondoskodott róla, hogy bizonyos harcosok megszerezzék nekem a szükséges könyveket, és jóval kevesebbet is kell majd fizetnem értük. Majd… ha hazaértem.

Ha már az otthonom jött szóba… Fél hónapja nem is jártam ott. Nem láttam se a szüleimet, se nagyiékat, se a barátaimat… csak úgy eltűntem. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hiányoztak. Nagyon is, de a sok edzés miatt nem rendelkeztem számottevő idővel, mikor rajtuk gondolkozhattam, hogy vajon hogyan vannak és mit csinálhattak, míg elvoltam… Volt olyan este, méghozzá nem is egy, hogy megváltásnak éreztem a zuhanyzást és az ágyba dőlést. Aztán reggel kezdődött újra a képzésem, és lényegében addig tartott, míg szinte össze nem estem a fáradtságtól. Ennek ellenére azonban még izomláztól sem igazán szenvedtem, és mikor ennek az okát megkérdeztem Dantétól, annyit mondott, hogy az energiavámpíroknál, miután már ennek tudatában élnek, nem igazán fordul elő efféle probléma. De hát nézzük a jó oldalát, legalább erősebb lettem és vagy öt kilót fogytam anélkül, hogy reggelente nehéz lett volna a kelés. Kevésbé érzem magam sebezhetőnek, mert még pár trükköt is tanultam a verekedésről. Bár elvileg most, hogy az erőnlétem megvan, a többi dolog már egyszerűbb lesz. Ki tudja…

Néha elgondolkozom azon, hogy ha hazamegyek, jól fogom-e érezni magam. Hogy nem-e az a pár borzasztó óra fog-e állandóan az eszembe jutni. És ha az utcán végigsétálva rögtön emlékezni fogok rá, hogy milyen kétségbeesetten rohantam az életemért mindent hátrahagyva? Bár lehet, hogy csak túlzásba viszem. Minden rendben, mert vigyáznak rám, és hamarosan nem lesz olyan ember, aki ártani tudna nekem, mert erős navitas leszek. Erről eszembe jut az egyik kérdésem, amit Shigekinek tettem fel, miközben épp felüléseket csináltunk az egyik nap.

- Mondd csak, milyen erőkülönbség van egy navitas és egy sima ember között? – néztem rá kíváncsian, ő pedig közben magában számolta, hogy éppen hányadszor küzdöm föl magam.

- Mivel mi is halandók vagyunk, fizikailag mindenünk egyezik, de… mégsem. Sose szabad elfelejtenünk, hogy mi is emberek vagyunk, csak kicsit több extrával születtünk. Még ha erősebbek is lehetünk, nem vagyunk halhatatlanok, vagy ilyesmi, csak módunkban áll, hogy lecsökkentsük az esetleges, felénk irányuló támadások hatékonyságának erejét.

- És növeljük a miénket másokéval szemben? – nyögtem.

- Igen, méghozzá nagyon durva százalékokkal. Mindent összevetve azonban egy jól kiképzett, legalacsonyabb ranggal rendelkező társunk, egy absorbens is könnyedén elbánik egy átlagos emberrel – válaszol. – Én például egy állig felfegyverkezett kommandóst röhögve legyűrnék. Akár egy osztagot is, bár ahhoz jó odafigyelés és koncentráció szükséges.

Ami azt illeti, hiába töltöttem mondhatni egy fél hónapot „vadidegenekkel” a Föld másik végén, még mindig furcsának tűnik ez a helyzet. Olyan… hihetetlen és rejtélyes. Azóta a borzalmas este óta nem is láttam semmi olyat, ami ennek a világnak a tényleges létét bizonyítaná. Itt van persze egy rakat harcos, de nem küzdenek, vagy ilyesmi. Talán ezért is tűnik annyira távolinak és álomszerűnek az a sok lehetetlenség, amit akkor észleltem. Olyan, mintha a varázslásról beszélgetnénk… tisztára elvont az egész. De izgulok, és nagyon érdekel. Hiszen ezentúl az életemnek ez is a része lesz, így azt hiszem, ez normális a részemről.

Összességében azonban egészen jól eltelt az utóbbi két hét. Sokat sétáltam a kastély körül, Kia és Laa mindent megmutattak. Aol kicsit távolságtartó még, de azért nem sajnált tőlem pár viccet, és többet nevettünk együtt. Shigeki is becsapódott a csapathoz, és sokkal közvetlenebb a viszonyunk, mint azelőtt. De mindenesetre Dantéval alakultak talán legjobban a dolgok. Mármint azután a veszekedésszerű után elmentem hozzá, és bocsánatot kértem. Ő is tőlem, és elmondta, hogy kicsit ideges, mert mégiscsak egyedül van „ellenséges” területen, és könnyebben elszakad nála a cérna. Ezt viszont teljesen meg tudom érteni, hiszen mondhatni egyetlen barátja vagy tényleges szövetségese sincs itt. Nem is bántják, nem tudok róla legalábbis, de azért én sem hiszem, hogy a helyében el tudnám engedni magam. Aztán még engem sem igazán tud hova tenni… És nem ért sem a lelkizésekhez, se ahhoz, hogy a saját, bensőséges dolgairól beszélgessen. De megmondta, hogy ennek ellenére meg fog védeni, és majd azért igyekszik viselkedni, csak nem hozzám hasonló társasághoz szokott.

- Miért, milyenhez? – kérdeztem tőle kíváncsian, de picit csúnyán nézve rá. Hát mi az, hogy nem hozzám hasonló? Most akkor ez bók vagy sértés akart lenni? A hanghordozásából ugyanis nem derült ki elsőre.

- Általában nem szoktam ennyit beszélni, mert nem kell – ránt a vállán. – Nálunk is használják az emberek a szájukat, de minden olyan… más. Furcsa. Neked meg már az elején megmondtam, hogy furi vagy.

- Igen, emlékszem – sóhajtottam.

Nos, lényeg a lényeg, akikkel eddig is jóban voltam, sokkal közelebb kerültek hozzám, mert ha volt időnk, mindig együtt ettünk meg mászkáltunk. Ha kicsit több energiatartalékom volt, Shigeki szobájában két-három esténként összegyűltünk és beszélgettünk meg viccelődtünk. Dante akkor tűnt egyedül kicsit oldottabbnak, amúgy mindig körülötte lebegett, hogy milyen utolérhetetlenül sármos meg jó navitas. Ezt valószínűleg a többieknek tartogatta, akikkel én sem igazán beszélgettem. Nem jöttek oda hozzánk mások, inkább csak a Tanács egy-egy közelben lévő tagja. A többi harcos csak távolról vetett ránk néha pillantást, így nem is volt olyan ember, akivel többet beszélgettem volna a kis „csapaton” kívül.

- Dante! – fordulok el jobbra, a mellettem ülő felé, abbahagyva az elmúlt időszak rövid kiértékelését.

 - Igen?

- Van ez a tetoválás… mindig meg akartam kérdezni, hogy mindenkinek van ilyenje?

- Igen. A Sötétség Sárkányának hívják, és minden navitas rendelkezik eggyel. – Amint a választ megkapom, újra beleharap a reggelijébe.

- És mire jó? Gondolom nem csak a szemgyönyörködtetés a célja.

- Elsősorban azonosíthatók vele a navitasok, azok legalábbis, akiknek folyamatban van a kiképzése vagy már végeztek vele. Másodsorban segít több energiát raktározni a testedben, mint amennyivel normál esetben elbírsz. Harmadsorban pedig, ez talán a legfontosabb, mivel kerüljük a nyilvánosságot, ha egy navitas meghal, akkor a szimbólumba iktatott fel nem használható energia lángra lobbantja a tetemet. Így nem maradnak utánunk nyomok, ha valaki véletlenül bekeveredne egy házba, ahol azelőtt kissé elfajultak a dolgok – válaszol. – De amúgy ha már takarítás… Talán Shigeki még nem említette, de minden klán maga után takarít. Tehát ha mondjuk Shigeki végez valakivel a klánomból, mi vagyunk a felelősek érte, hogy ne maradjanak nyomok.

- Értem. – Ez azért elgondolkoztató, de biztos vagyok benne, hogy nem minden helyzet ilyen egyszerű. – És ha valamiért az Invenîre nem tud eltakarítani, akkor mi történik? A Conděre hagyja a csudába?

- Nem, persze, hogy nem – csatlakozik Shigeki a beszélgetésbe. – Ha ilyen gond lenne, akkor Zríc klánja kér egy szívességet tőlünk, vagy fordítva. Aztán, ha lusták vagyunk eltakarítani, vagy nem tudunk valamilyen okból kifolyólag, viszonozzák a szívességet. De van, hogy semleges tagok is segítenek, mert mindnyájunk érdeke, hogy noha háborúzunk, de ne bukjunk le a média előtt.

- Bele se akarok gondolni, hogy milyen következményekkel járna, ha egyszer valahogy pont a tévében landolna egy akciónk – morog az orra alá Aol. És tényleg, biztosan felborulna a mostani „világbéke”. Ki tudja, talán még el is akarnának pusztítani minket, vagy kísérletezgetni akarnának rajtunk, hogy ők is ilyenné válhassanak… Jobb, ha nem derül ki, mi történne.

- Igen, valószínűleg a feje tetejére állnának a dolgok – bólint Laa. – Tényleg, Zara mikor kapja meg a Sárkányt?

- Még ma, aztán még a héten el is visszük élete első éles küldetésére – tájékoztat Aol.

Mi, még a héten? De hiszen már szerda van! És igazán szólhattak volna, hogy ma kapok egy tetoválást!

- És ez mindenképpen látszani fog? Meg legalább kiválaszthatom, hogy hova kerüljön? És ugye nem fáj? – Muszáj kérdésekkel bombáznom őket, mert teljes letargiában vagyok. Életem első tetoválása, ami amúgy kötelező! Igaz, tetszik a szimbólum, a fekete szárnyas, tekergő farkú sárkány-minta, de akkor is…

- Nem fáj, nyugi. Csak vicces bizsergést érzel majd – fogja meg a kezem Laa. Csak úgy sugárzik belőle a pozitív energia. – Mint ahogy láthattad az enyémet is, abszolút nem nagy. Továbbá oda rakatod, ahova akarod, és csak navitasok látják majd.

- Ó, tehát sok energiát fogok tudni raktározni benne, azonosíthatóvá válok, és ha kinyiffanok, elégek? Igazán… vonzó ajánlat – húzom el a szám szélét, de Dante finoman megbök a vállával.

- Ne legyél ilyen. Majd később meglátod, igazán hasznos lesz. Sok plusz lehetőséget ad majd… - A mondatot csak egy perverz vigyorral fejezi be, én pedig csak sóhajtok egyet.

- Borzasztó vagy… - pillantok rá reménytelenül.

- Ugyan, csak őszinte. A felhasználási lehetőségek száma végtelen…

- Értem, értem. Éééés csak a kiképzett, vagy a potenciális harcosok is látják? És mi van, ha esetleg megáll a szívem? Meggyulladok, mielőtt újraéleszthetnének?

Aol nem is próbálja takargatni, hogy milyen jól szórakozik rajtam, teljesen nyíltan kinevet.

- Rosszabb vagy, mint amilyen Laa volt anno. Nos tehát… Minden energiavámpír látja, attól függetlenül, hogy tud-e a képességeiről vagy sem. És régi krónikákban olvastam, hogy valóban volt olyan eset még nagyon régen, hogy egy szívmegállás miatt elporladt az illető, de ezt a hibát mostanára kiküszöbölték már. Csak a biológiai halál után indul be a bizonyítékok megsemmisítése, amiből már nem tudnak visszahozni. Tehát klinikai halál esetén nem fogsz öngyulladni – nyugtat meg.

- Még szerencse, hogy nem a középkorban éltem… - grimaszolok. – Szerintetek hol lenne jó helye?

- Nem tudom, nekem a hasamnál van… - Ó, tehát Laa tanácstalan. Bár ahogy elnézem, senki se bővelkedik túl sok ötletben.

- Szerintem rakasd a hátadra, ha nem igazán akarod nézegetni – javasol végre valamit Shigeki. – Mondjuk a lapockáid között legyen a két szárnya, és így a gerinced mentén menne le a farka. Szerintem igazán szép lenne úgy. Mit gondolsz?

- Hmmm, jól hangzik – ismerem el. – Akkor legyen ott.





Két órával az elhatározásom után járunk, a szokásos edzőtéren. Mindenki itt van, és engem néz. Egy általuk formált kör közepén állok, velem szemben Kia mosolyog bíztatóan. A körülöttem lévők pillantásából és a lány tekintetéből is azt olvasom ki, hogy nem lesz baj. „Nem fáj, nyugi. Csak vicces bizsergést érzel majd” – jutnak eszembe Laa szavai. És ahogy magáról bevallotta az elmúlt időben, nagyon érzékeny. Allergiás szinte minden ruhaanyagra, ami nem pamut, iszonyúan hamar leég és az extrémen fehérbőrűek sorát gyarapítja. Minden sebe lassabban gyógyul, és egy kis karcolás is jobban fáj neki, mint az átlagos embereknek. Nos, tehát ha ő, Mrs. Szuperérzékeny azt állítja, hogy nem fog fájni, nem is fog.

Shigeki leírása szerint ez elég általános szertartásféle, közel sem olyan látványos vagy ünnepelt ceremónia, mint a saját igények alapján készült ruha vagy fegyver átadása. Hát, ahhoz képest tényleg mindenki itt van… Talán azért is, mert én vagyok az ő Kiválasztottjuk, és mivel olyan ember fogja rám helyezni a Sötétség Sárkányát, akit mindenki jól ismer: Kia.

- Ez az első alkalom, hogy valakinek én rajzolhatom fel – vallja be halk suttogás formájában a lány, aki közelebb lép hozzám, aztán hangosan is felteszi a kérdést, hogy hova szeretném kapni a jelet.

- A hátamra. Úgy szeretném, hogy a lapockáimnál legyenek a szárnyai, a farka pedig a gerincem mentén kacskaringózzon.

Elmosolyodik a választásom miatt, aztán egy, az oldalán fityegő tőrt elővesz, és megvágja vele az egyik ujját.

- Húzd fel a felsődet – kér nyugodtan, én pedig meg is teszem, míg a kisebb adagnyi vért nézem, ami pillanatok alatt összegyűlik az ujja végén. A fegyverét egy harcosnak odaadva a hátam mögé sétál, aztán egy alig hallható bocsánatkérést elmotyogva kikapcsolja hátul a melltartómat. Ó igen, gondoltam rá, még jó, hogy nem topban jöttem, mert akkor aztán vetkőzhetnék. Így viszont megúszom azzal, hogy a csupasz hátamat mutogatom vagy száz-kétszáz embernek.

- Én, a Nemes ezennel hivatalosan is a Conděre klán tudatos energiavámpírává avatlak, Zarabel, a Kiválasztott. – A szavai tisztán csengőek, és szinte vibrál a levegő a hangerejétől és a mondatában el nem bújó ünnepélyességtől. Én pedig megérzem, ahogy a kért helyen, a két lapockám között elkezdi végighúzni a véres ujját. Középről elindul előbb az egyik, majd a másik irányba, és érzékelem, ahogy mindkét oldalra szárnyakat formáz, majd a gerincem mentén levezeti a tekergő sárkányfarkat. Laanak pedig teljesen igazat adok gondolatban: abszolút nem fáj a folyamat. Inkább csiklandoz és bizsereg kezdetben csak az érintett bőrfelület, aztán lassan mintha kezdene beivódni, és nem csak a testem felszínén, de mélyen a húsomba is beiktatódna a jel. A Sötétség Sárkánya, az első fontos lépés ahhoz, hogy véget vethessek a régóta zajló, kegyetlen háborúnak.

6 megjegyzés:

  1. Zara helyében - ismerve magamat - biztos nem lettem volna ilyen elnéző a hazugság miatt. De hát fő az önuralom. :D
    Jut eszembe, írd le nekem légyszi fonetikusan, hogy kell kiejteni a Conděre szót. :)
    Mit is akartam még? Ja igen. :) A kiképzéssel kapcsolatban, írhatnád, mennyire volt izomláza az első időkben Zarának, vagy ha nem volt, miért nem volt. :)
    Nagyon-nagyon várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
  2. Hát Zara ilyen... nem is tudom milyen szóval lehetne jellemezni ˇˇ" Engedékeny talán? Igazából mégiscsak Dante mentette meg az irháját, tehát szerintem ezért tud rá nem haragudni. Taztozik neki annyival, hogy nem fogja egy (nagy) hazugság miatt utálni...:,3
    A Conděre pedig Kondére fonetikusan :D (És durva, mert ha nem "o", hanem valamilyen magas magánhangzó állna utána, már "c"-vel kezdődne, nem "k"-val. Hát igen, vicces nyelv ez a latin, ha az ejtéseket nézzük x,D)
    Hú, ez az izomláz nagyon jó ötlet!:O Hozzá is toldottam :D Köszönöm szépen a remek tanácsot!^^
    Folytatás nem tudom, hogy mikor lesz, most valahogy nehezebben írogatok (biztos azért, mert érzem a suli közeledtét D:)...:< De azért majd igyekszek ^^

    VálaszTörlés
  3. Türelmes vagyok, ne aggódj. :) Én is leeresztek hamarosan, és ki tudja, mikor leszek képes befejezni a sztorimat... ^^"

    VálaszTörlés
  4. Együttérzek, olyan rossz, mikor ez az "írói válság" utoléri az embert :/ Főleg, mert nekem mindig van kedvem Rémálmot írogatni, most meg egy hét is eltelt anélkül, hogy egy betűt is begépeltem volna... de talán most belelendülök majd újra (háhh, már van öt oldalam!><). Érdekes amúgy, hogy iskolaidőben, mikor semmi időm, mindig van kedvem írni; most meg, hogy szinte időmilliomos vagyok, nem hogy mással, de még Rémálommal se nagyon haladok...^^" Na mindegy, talán a mai nappal kilábolok, és egy ideig nem fogom gátolni magam az írásban.:)

    VálaszTörlés
  5. Mintha csak magamról írtam volna. Amikor nincs időm, majd szétrobbanok az ihlettől, amikor meg leülök, hogy "na, most", akkor meg nézek ki a fejemből, és minden mást csinálok az íráson kívül. :/

    VálaszTörlés
  6. Igen, tiszta Murphy az egész...D: Na mindegy, csak áthidaljuk egyszer ezt az irritáló variációt :D

    VálaszTörlés