2012. augusztus 8., szerda

A cyorita könnye - elmúlás (novella, Cyoritkat sorozat része)

Egy szokásos nap a mai, ahogy az eddigi több százezer, millió is az volt. Mostanában az idő egyre gyorsabban telik, az órák úgy rohannak el mellettem, hogy észre sem veszem. Már nem is érdekel, hányadika van: fölösleges megtudnom, hiszen egyet pislantok, és előfordul, hogy akár egy hónap is eltelik. Noha minden nap mást teszek, mégis unatkozom. Nem tudom lekötni magam, semmi másra nem tudok gondolni, csakis a múltra.
Az én életem nagyon régen kezdődött: 1806. november másodikán láttam meg a napvilágot Amanda néven. Nem is az a lényeg, hogy hol és mikor születtem, vagy kiknek a gyerekeként. A fontos az az, hogy nem vagyok ember. Cyorita vagyok. Túl sok információhoz azóta sem jutottam a fajomat illetően, de a lényeg, hogy noha emberi a külsőm, a viselkedésem… mégse vagyok az. Több vagyok annál: hihetetlenül nagy erővel rendelkezem, a föld összes nyelvét a megtanulásuk nélkül ismerem. Képes vagyok a fizika törvényeinek kijátszására, és ha átváltozom, a testem sérthetetlen minden emberi fegyverrel szemben. Erre száz évvel a születésem után, a második világháború alatt rájöttek a németek, és a még mindig tizenhét éves Gretchent – akkor így hívtak - besorozták katonának. Én voltam Hitler csodafegyvere, aki mindent és mindenkit elsöpört a csatatéren. Milyen régen is volt…
Észre sem veszem, lábaim egy ócskapiacra visznek; fel sem fogom, hogy úgy teszek, mint aki a sok ütött-kopott régiséget nézegeti. Bámulom a napfényben úszó tárgyakat a különböző ósdi asztalokon, de az elmém egészen messze jár.
- Gret… Gretchen? - szólít egy férfihang bizonytalanul a nevemen. A hang irányába fordulok meglepetten. Vagy ötven éve is volt, mikor utoljára ezen a néven szólítottak…
Heinrich az. Elég csak a szemeire néznem, és rögtön ki is szúrom. Megöregedett, egy két lábon járó ronccsá vált. A haja ősz, már rengeteg szála kihullott, bőre ráncos és foltos. De a szemei… semmit se változtak, még mindig ugyanolyan kedvesek és tiszták, most a szomorúságtól csillognak.
Emlékszem Heinrichre… ami azt illeti, sosem fogom tudni elfelejteni. Se őt, se a többieket a német seregből. Az arcuk, a hangjuk, a viselkedésük… az emléküket magamban őrzöm.
Heinrich volt a legelső katona, akivel találkoztam. Nyugodt, csendes nap volt, mikor besoroztak, mint az egyedüli lányt. Ő volt az, aki határozottan megbeszélte a führerrel azt, hogy ne kísérletekhez használjanak fel, hanem hogy előtte hagyjanak kibontakozni. Ő volt az, aki rám talált, aki megóvott és legjobban támogatott az első időszakokban. Mikor látták, hogy mire vagyok képes, azonnal kipróbálták a képességeimet élesben is. Emlékszem, a többi katona le volt döbbenve, nem csak az ellenségnél. Pár csata után komolyan kísérletezni akartak rajtam, hogy még több hozzám hasonló szuperkatonát alkossanak, de addigra túlzottan is a légió részévé váltam. Durva lázadások törtek volna ki, ha akár csak hozzám érnek, így megúsztam a dolgot.
Heinrich ezredesi ranggal rendelkezett, de rövid időn belül túlszárnyaltam, tudva, hogy őt ez nem zavarja, ahogy mást se. Szeretett engem. Még most is, látom rajta. Engem mindenki szeretett, szerelmesek voltak belém. Valamiféle istennő lehettem számukra: akaratomon kívül a környezetemben lévőket magamhoz vonzottam, és ők imádtak. Egy idő után már ott tartottunk, hogy az én elismerésemért öltek, nem a hazájukért. Szerencsére egymást sose bántották miattam, bár láttam egyeseken, hogy kicsit szomorúak, hogy kevesebbet lehetnek körülöttem, mint a Csapat: az öt ezredesem. A Michael, Franz, Reiner, Erich és Heinrich által alkotott Csapat mindig velem volt, mint alattam szolgálók. Ők voltak az én támaszaim, míg én az övék. Bár néha úgy érzem, hogy nekem nagyobb szükségem volt rájuk, mint fordítva…
- Igen, én vagyok az, Heinrich - mosolygok rá kedvesen. – Rég láttalak, barátom.
Látom, ahogy elakad a szava, nem hisz a szemeinek. Kezei megremegnek, alig bír egyhelyben megállni.
- De hát… semmit se változtál… - habogja. Igaza van… már régóta nem változok. A hullámos, fekete hajam és a zöld szemeim… olyanok, mint száz éve. A testtartásom, a beszédstílusom, az ízlésem… pont olyan, mint a megismerkedésünkkor.
- Tudom, ahogy te is. Te viszont változtál egy kicsit - utalok arra, hogy rövid, szőke tincsei helyén ősz hajszálak vannak, teste megöregedett, elméje elfáradt. De mondjuk ez normális az embereknél.
- Igen, de te mégis megismertél - mosolyodik el, szemébe könnyek gyűlnek.
- Sosem foglak elfelejteni, ezt akkor is mondtam.
- Ráérsz egy kicsit, hogy egy öregemberrel teázz? - kérdezi reménykedve. Anno mindig teáztunk beszélgetés közben…
- Egy társamra mindig van időm.
Az utat a lakásáig néma csendben tesszük meg, azonban kimért, lassú mozgásán átlátva tudom, hogy izgul. Nem tudja, mit mondjon, kicsit szégyelli magát és a korát… rengeteg érzés fut át rajta.
Beérkezve a szűk folyosón a lakásába sok dologra leszek figyelmes. Emlékek, egyszerű tárgyak és berendezések… mintha nem is itt élne. Volt családja, de elhagyta a felesége és a gyerekei, az eddigi utolsó tíz-húsz évet egyedül töltötte. Minden róla mesél… a levegő; a tárgyak, amiket megnézek, míg ő felteszi a teavizet forrni; a bútorok érintése…
Tönkretették. A sok harc, vér és áldozat kikészítette. Vajon őt is rémálmok gyötrik? Ő is újra és újra átéli azokat a borzalmakat, amik történtek, mintegy büntetésképpen az akkori tetteinkért? Ha lecsukja azokat a csodás szemeit, érzi az orrában a lőszerek bűzét? Érzi a vért és a sarat a szájában, hallja a lövéseket és üvöltéseket? Érezheti az egyenruhát a testére feszülni, a kezébe simulni a fegyvert és a lökést, amit annak elsütése okoz?
Mert én igen. Talán azért hagyta el a családja, mert ő is a múlt rabja, ahogy én is…
- Tessék - teszi le még mindig remegő kezeivel a poharat az asztalra, a tea viszont kicsit kilöttyent belőle. - Saj…
- Ugyan, miért kérnél bocsánatot? - nézek a szemeibe, de tekintetemet kerüli. – Heinrich…
- Igen?
- Mi történt a háború befejeződése után?
Tudja, hogy engem a Hitler halála utáni események érdekelnek, pontosabban a sereget, és főleg a Csapatot érintőek. A helyzet az, hogy miután Hitler megölte magát, az események felgyorsultak. Két nappal utána már meg is adtuk magunkat. Hitler maga mellett akart tartani az utolsó időszakban, így az ottani helyőrségnél voltunk akkor a fiúkkal. Őket nem, de engem közvetlen veszély fenyegetett, így elköszöntem tőlük, és eltűntem, kihasználva a zűrzavart.
- Letelepedtünk, és próbáltunk úgy tenni, mintha el sem mentünk volna itthonról, de nem sikerült.
- És a többiekről nem tudsz valamit?
- Mind halottak. Franzot megölték, Reiner megbetegedett… Erich és Michael pedig tíz éve haltak meg természetes úton.
- Istenem… - döbbenek meg. Tudtam, hogy kevesen maradtak, de hogy csak Heinrich…
- Igen, engem is megvisel, hogy nincsenek - sóhajt egy nagyot. - Mesélj, hol voltál és mit csináltál eddig?
- Semmit, Heinrich. Az égvilágon semmit. Csak sétálgatok és nosztalgiázok. Tudod… hiányoztok.
Az utolsó mondat után az előttem ülő öregember elsírja magát. Én… még sosem láttam sírni. Egyiküket sem… volt, hogy megsérültek, szomorúak és riadtak voltak, de… ez más.
Gondolkodás nélkül sétálok oda hozzá, és átölelem. Régen éreztem az illatát és a teste melegét, ez valahogy megnyugtat.
- Semmi baj nem lesz, Heinrich – suttogom neki, ölelésemet kicsit szorosabbra fonom, ujjaimmal hajába túrok.
- Azt mondtad, hogy jelentkezni fogsz… miért nem tetted ezt? - kérdezi kicsit számon kérően, mikor valamennyire megnyugszik.
- Nem lettem volna képes a szemetekbe elé kerülni, mikor így elszállt az idő… sajnálom. Nem kerestelek meg se titeket, se mást. Ezt sosem fogom megbocsátani magamnak…
Kezei, melyek májfoltosak és ráncosak, fiatal, feszes bőrű arcomat simítják óvatosan, miközben az engem feloldozó szavakat kimondja:
- Megbocsátok. Csak kérlek… megtennél nekem valamit a régi idők emlékére?
- Hát persze, hogy meg, Heinrich.
- Végezz velem.
- Te… tessék? - Még a szám is nyitva marad. Tudtam, legmélyen mindig is sejtettem, hogy ezt fogja kérni. Igazam volt, egy besavanyodott, életre képtelen, megfáradt öregemberré vált. De akkor is hirtelen ér a kérése.
- Heinrich… hogyan… hogyan képzeled, hogy engem kérsz meg rá?! – Sírnék. Üvöltenék, és a hajamat tépném, de képtelen vagyok rá.
Mit tegyek? Ha megteszem, végre véget érnek a szenvedései… De képtelen lennék bántani…
- Azért kérlek meg rá, mert én képtelen vagyok megtenni - néz rám Heinrich. Vagyis ami az én gyönyörű, határozott és életvidám katonámból maradt. Ez a roncs…
Istenem! Nem azért nem képes megtenni, mert gyáva! Nem is azért, mert nem tudna fájdalmat okozni magának… mi katonák vagyunk. Azok után, amiken keresztül mentünk… ez megváltás lenne. Én két okból nem leszek öngyilkos: a büszkesége miatt, és meg úgysem tudnék meghalni. De ő… miattam képtelen végezni magával. Mert szeret. Mert reménykedett benne, hogy valahogy, valahol talán összefutunk vagy megkeresem; mert számára az én megbecsülésem a legfontosabb. Nem könnyítette meg az életét, mert félt, hogy csalódást okoz.
De így szenved. Olyan démonokkal küzd, akik ellen esélye sincs; olyan kínok gyötrik, amikre nincs orvosság…
- Megteszem, gyönyörűm… - mosolygok rá fáradtan. Önzőség lenne itt tartanom, ha csak kínlódik és menni akar. Olyan csodás halált adok neki, amilyet csak ember megérdemelhet.
- Köszönöm, Gretchen  - suttogja reszketegen. – Mindent köszönök és még valamit mondani szeretnék…
- Mit, Heinrich?
- Szeretlek. Már az első pillanattól fogva.
- Én is szeretlek - csókolom meg, majd rámosolygok az én Heinrichemre és egy határozott mozdulattal kitöröm a nyakát.
- Én köszönöm, Heinrich. Minden egyes boldog percet csakis neked és a fiúknak köszönhetek.
Szeretem őket. Mindannyijukat. Tiszta szívből, elmondhatatlanul, Ez nem szerelem- kételkedem benne, hogy egy cyorita képes lehet-e effajta érzelemre. Talán igen, talán nem… De akkor is mindennél fontosabbak nekem. És most, nélkülük… üres vagyok. Nincs másom, csak az emlékeim és az örökkévalóság…
Meleget érzek az arcomon. Könnyek… még sose könnyeztem, ez az első. Kellemes érzés, ahogy végigfutnak az arcomon a kis gyöngyök, hogy a padlóra hullva koppanjanak. Egyre több kis kristály folyik végig a bőrömön, mire rájövök, hogy sírok. Sírok, mert a fiúk halálával a bennem lévő emberség utolsó kis szikrája is kihunyt.
 (2011.07.31.)

2 megjegyzés:

  1. Ez egy nagyon szép és szomorú történet, remélem lesz a másik részen kívül további folytatása is, nagyon kíváncsi vagyok rá.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:D Köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy tetszett :D Igazából különálló történet egy-egy novella, de a főszálban mindenki vissza fog térni, aki a novellákban szerepel, csak még sajnos odáig nem sikerült eljutnom ^^" De igyekszek persze, csak most elsősorban Rémálommal próbálok dűlőre jutni meg haladni...:)
      Köszönöm még egyszer!:3

      Törlés