2012. július 4., szerda

VII. A lehetetlen kívánság - novella

Szintén nem éppen mai írásom (sőt, kimondottam régi ez is). Mostanában inkább csak Rémálommal foglalkozom, mert rájöttem, hogy ha ötven dolgot csinálok egyszerre, úgy egyikkel sem fogok haladni. Így inkább elsősorban erre a regényre figyelek, de azért emelett sok minden aprósággal is foglalkozom (többek között régebbi dolgok olvasgatásával, ide való feltöltögetéssel).:3

Promó:
Az emberek mindig elégedetlenek. Bármit kapjanak is, vagy érjenek el, egy idő után az kevéssé válik számukra; és többet akarnak.
A történet egy kislányról szól, pontosabban az ő véleményéről az emberek efajta viselkedésével kapcsolatban. Vajon tisztában vagyunk vele, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy élhetünk?


A novella:
Egy kislány lép be a szobába. Pizsamában van, kis kezei között egy babát szorongat. A játék gyönyörű; vöröses-feketés réteges, fűzős szoknyába van öltöztetve. Apró fekete csizmájától elkezdve a szőke hajába tűzött vörös rózsáig minden tökéletes rajta. Egyetlen furcsasága van csupán: nincs arca. A leányzó vidáman bújik az ágyba, kezéből egy másodpercre se ereszti babáját. Betakarja magát és a maga mellé fektetett játékát, mikor belép az anyukája.
­­Jó éjt kincsem, álmodj szépeket - puszilja meg lánya arcát, majd pár barna tincset kisöpör a gyerek arcából. Az édesanya kimegy, becsukva maga mögött az ajtót.
A lányka pislog még párat, majd végül álomra hajtja kis fejét.

Végtelen pusztaság, amerre csak a szem ellát. A semmi közepén azonban áll egy kastély, melynek gótikus stílusú tornyai az égig merednek. A pompázatos és meseszerű vonásokkal rendelkező épületben csak egyetlenegy lélek tartózkodik. Egy kislány.
Beletúr szőke hajába. Érzi, hogy itt az idő. Középkori toronyszobájából a hosszú csigalépcsőn keresztül lerohan a szentélybe. Igaza van. A levegőben lebegő fények százai világítják meg a meghitt és nyugodt helységet, amit különböző színű és méretű pecsétek tucatjai díszítenek. A terem túlsó végén egy bonyolult mintázatú, gigantikus méretű kapu áll büszkén.
A lány boldogan odasiet, kinyitja a nehéz ajtószárnyak egyikét, és belép az aprólékos díszítettségű kapu túloldalán lévő mélységes sötétségbe.

Puha, meleg ágyban ébred. Végre, újra itt lehet! Kár, hogy csak egy estére… De szerinte megéri, akár csak egyetlen éjszakára is élni.
Körülnéz. Igen. Tavaly, pontosan ilyenkor, pontosan itt kötött ki. Oldalra fordul, és az alvó gyereket meglátva bólint egyet. A lány is stimmel.
A mázlista, el sem tudja képzelni, milyen szerencsés, hogy élhet…- gondolja magában a lány, majd észreveszi a halkan szuszogó kislány túlsó oldalán fekvő babát.
- Ez lennék én? De aranyos… - mosolyodik el a felismerésen. - Teljesen olyan, mint én. Még a ruhája is, csupán arca nincsen…
Halkan, nehogy a tollasbálban táncolót felébressze, fölkel, majd a ház lakóinak felverése nélkül sikeresen kijut a házból, egyenesen az ahhoz tartozó udvarba.
Rögtön megérzi az éjszaka hívogató dallamát, amint meghallja a denevérek szárnysuhogtatásának ismerős hangját és az éj jellegzetes illatát, tiszta békéjét.
Mélyen tüdejébe szívja az aromát, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne onnét.
A tekintete a kertben növő növényekre téved. Bárcsak láthatná őket virágozni nappal! Bárcsak az egész világot láthatná a napfényben! Tudja, hogy lehetetlent kíván. Így is csoda, hogy egy évben egyetlen éjszakán keresztül létezhet ebben a világban; és nem egyedül kell leélnie az életét a semmi közepén, magányosan a kis kastélyába zárva. Még ha sötét van is… még ha egyedül van is… mindez lényegtelen számára. Örül ennek a létnek, minden negatívumával együtt is; az embereket pedig kegyetlennek tartja.
- Nem értem őket. Szabadon élhetnek, itt… mindenük megvan, amit csak akarnak, sőt. Több is annál. Ők mégis elégedetlenek, és még tönkre is teszik ezt a csodálatos világot. Kihasználják, cserébe pedig szennyezik és elpusztítják; ahogyan egymással is teszik… Bezzeg ha én élhetnék! El sem tudják képzelni, hogy milyen szerencsések ezzel a fajta létezéssel és környezettel; és mégis… - gondolkozik hangosan a lány . - Egyszerű. Az emberek ostobák! - zárja le a témát, majd elindul, hogy ebben az évben éljen még kevesebb, mint tizenkét órát.

(2010.02.16.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése