2012. július 30., hétfő

Kérdések és válaszok - Rémálom 6.fejezet

Zríc itt van! Nem a világ másik felén, hanem pontosan abban a szobában, ami mellett úgy sietek el, mintha pénzért tenném. Vagy az életemért. A fejemben pedig mindenféle gondolatok kavarognak, észveszejtőek és rémisztőek. Akad egy-egy optimistább is, de a legtöbb tanácstalanságomról árulkodik.
Először is, hogyan jutott be ide? Noha senki sem említette nyíltan, de sejtem, hogy nagyon meg van erősítve a kastély védelme. Nero a felelős érte, ahogy a Tanács gyűlésén megbeszélték, így nem hiszem, hogy csak úgy bejuthatott volna. És mégis!
Mondjuk igaz, említették, hogy nagyon erős és rejtélyes. De ennyire erős lenne? Hogy csak így simán bejutott volna anélkül, hogy bárki észrevette volna? De hiszen Kia és a többi vezető is kemény! Hogy lehet mégis ennyi erőkülönbség közöttük…?
Aztán ott van az a jelenet, aminek szemtanúja voltam. Kia sírt, szinte világítottak a zokogástól megdagadt, vörös szemei. Mit akarhat tőle Zríc? Ha bántani akarná, még ha nem is olyan egyszerűen, mint az én esetemben, de megtehette volna, hogy végez vele. De hiszem megsimogatta és puszit adott neki! Mintha csak valami bizalmasa lenne, vagy valami pedofil, aki szegény lányt kinézte magának. Egyszerűen nem tudok mit hinni, főleg azok után, ahogy Zríc rápillantott. Nem hiszem, hogy láttam volna bárkit is így nézni más emberre. Mintha csak valami élő csodát tartott volna a kezében. A szeme akkora mélységgel telt meg! Szemben azzal a pillantással, amit nekem szánt. Na, az minden volt, csak nem kedves. Tehát eddig annyit tudok, hogy valami sunyiságnak lennie kell közöttük.
Gondolkozz, Zara! Volt még valami, amit észre kellett volna venned. Ó, igen! Hogy nem ölt meg. És ez furcsa. Persze nem fogok megharagudni rá emiatt, de két nappal ezelőtt mintha kicsit más lett volna a helyzet. A Tanács egyik tagja azt mondta, hogy a legkiválóbb gyilkosait küldte rám, mégis élek. Miért nem volt bosszús? Tény és való, hogy nem kedvesen nézett rám, de nem is úgy, mintha neheztelne amiatt, hogy élek. Nem ölt meg, de még csak nem is bántott, pedig megtehette volna. Miért nem?
Aztán miért „kérte”, hogy ne szóljak senkinek? Ez gyanús, nagyon is. Ha rágondolok arra, hogy mondta… végigfut rajtam a hideg. A lábaim még mindig remegnek, a szívem pedig úgy kalapál, ahogy eddig még sose. Főleg, ha belegondolok, a filmekben gyakori az ilyen. A helyzetemben lévő szereplők egy része nem szól, ezzel halálra ítélve valakit, míg mások szólnak, de meghalnak. Vagy valahogy átmenet jön létre a két szituáció között.
Mit tegyek? Azt mondta, ne beszéljek erről, és a fenyegető él mellett ott lapult a szavaiban egyfajta ígéret. Ígéret arra, hogy ha leleplezem, megöl, de ha hallgatok… talán nem. Ez a talán pedig édeskevés nekem. Viszont ha mondjuk Dantét vagy mást beavatnék… honnan tudjam, hogy nem figyel-e még most is? Hogy nem ölne meg a mondatom közepén? Hiszen ide is sikerült bejönnie észrevétel nélkül, tehát nem hinném, hogy az én elhallgattatásom nehéz lenne neki.
Várjunk csak! Hiszen azt mondta, hogy holnap hivatalos látogatást tesz. Miért jön ide? Talán… miattam? Istenem, annyira nem tudok mit csinálni, vagy gondolkozni…
Inkább csak szedem a lábaimat továbbra is. Ijedt vagyok még mindig, és szerintem ha még le is fogok feküdni, ezek után biztosan nem lesz nyugtom. Nem fogok aludni, csak ezen aggódni. Hogy Zríc mikor jön és öl meg. Jézusom, hiszen Kia vele van! És ha valami elmebeteg módon csinálni akar vele valamit? Ha mondjuk… elrabolja, vagy ilyesmi? Vagy meg akarja ölni, de előtte megvárta, míg elmegyek, hogy „édes kettesben” elszórakozzon vele? Én pedig képes vagyok magam miatt aggódni, aki túlélt egy ilyenfajta találkozást egyetlen karcolás nélkül, ahelyett, hogy csinálnék valamit, hogy megvédjem? Milyen… milyen ember vagyok én?!
Már fújtatok, ahogy megállok egy vadidegen folyosón. Csak annyit bírok tenni, hogy leguggolok és elkezdek sírni. Zokogok kínomban. Nem elég Zríc, még el is tévedek! Ilyen egyszerűen nincs!
Végül azért lenyugodok pár pillanaton belül. Bár nem a szépen festett, este is hangulatos folyosó miatt, hanem egy egész erősre sikeredett pofonnak hála, amit kiosztok magamnak.
- Össze kell szednem magam, és kitalálnom valami értelmeset… - suttogom halkan, aztán beletúrok az arcomba lógó hajamba. – Lássuk csak…
Kia bajban van, nagyobban, mint én. Viszont nem szólhatok senkinek, vagy Zríc megöl. És gondolom, ha valahogy rájönnek a helyzetre, szintén. Valljuk be, nem vagyok erős ellenfél. Bármikor végezhet velem, azt viszont még most sem értem, hogy miért nem tette meg pár perccel ezelőtt. Lényeg a lényeg, nem beszélhetek erről senkinek, mert ezek szerint nincs itt olyan szintű harcos, aki kijátszhatná. Figyelnem kell, nehogy meglátszódjon rajtam a dolog, de nem szabad nagyon elhúznom az időt. Annyira nem tudom, mit tehetnék… Muszáj lenne elmondanom valakinek. Valakinek, aki erős. Mivel Kia van bajban, Neronak kéne szólnom, de Dantéval is beszélni akarok…
Idegesen, de valamilyen eddig nem érzett erőnek hála felpattanok, és elindulok végig a kis folyosón, ahol most vagyok. Kitörlöm a szemeimből a látásban zavaró könnyeket, és a fogaimat összeszorítva döntöm el, hogy mit fogok tenni. Várni. Várni fogok egy-két órát, és aztán szólok Danténak és Neronak Zríc látogatásáról. Ez elég idő ahhoz, hogy elmondhassam Zrícnek szükség esetén, hogy azért hallgattam a helyzetről. Viszont ha bármi komoly szándékokkal rendelkezne Kiával kapcsolatban, ez nem annyi idő, hogy valami igazán drasztikust tehessen.  Azt hiszem legalábbis…
Végül nem is olyan sokat bolyongva, feltűnően senkivel sem találkozva érek vissza a szobámba. Felkapcsolom a villanyomat és az ágyamra ülve kezdek el gondolkozni, amivel persze semmire se jutok, de lassan fáradni kezdek. Nehéz nap áll mögöttem, így talán nem is csoda, hogy az elnehezült tagjaimmal inkább fekszek, mint ülök. És hiába mondogatom magamnak, hogy fél perc és újra felülök, úgy nyom el az álom, hogy észre se veszem.



Halk neszre ébredek. Valaki kinyitja az ajtómat… és halkan behajtja maga mögött. Félálomban vagyok, így rögtön eljutnak a hangok a fülemhez. Nem aggódok, csak kíváncsian hallgatózok, de mikor egy fémes hang csendül a szobában, hirtelen mintha a szívem is megállna. Valaki elővette a fegyverét?
A gondolat visszhangokat ver a fejemben, és reflexszerűen nyitom ki a szemeimet. Túl gyorsan, mert az este folyamán égve hagyott lámpa szinte kiégeti a retinámat. Kissé akaratlanul is pityeregve, de megpróbálok a zajok forrására pillantani.
Azt veszem észre, hogy Dante áll tőlem két méterre, kezében a fegyverével, a tekintete szinte kettévág. Mit… mit keres itt? És hány óra van egyáltalán?
- D- Dante? – nézek rá furcsán, de csupán közelebb lép. A kardja csak úgy csillog a lámpa fényétől. – Mi történt? Úgy értem… miért vagy itt?
Nem válaszol, pusztán ismét lép egyet. Az arca komor, a furcsa az egészben, hogy mindössze mered rám amolyan semleges kifejezéssel. Aztán a szabad kezével a kötéséhez nyúl, és úgy csinál, mintha szeretné leszedni. Mielőtt azonban furcsán nézhetnék rá, Shigeki beront a szobába.
- Ó, Dante! – veri hátba, mire Dante szeme mintha megtelne élettel. Megvakargatja a bőrét a kötése alatt, aztán megszólal.
- Azt hiszem, alva jártam – sóhajt egyet, aztán elrakja a kardját. – Mint láthatod, még alvás közben is vigyázok rád, tehát nem értem, miért vagy ennyire ijedt.
Hiába mosolyog, amint az ijedtségemet hozza szóba, óriásit dobban a szívem, amint eszembe jut Kia.
 - M-mennyi az idő?! – kiáltok fel ijedten, mire Shigeki nyugodtan válaszol.
- Nyugi, még bőven reggeli előtt vagyunk. Hat óra, bár a Tanács már mozgolódik. Miért, valami baj van?
- Nem – hazudok, és talán kicsit erőltetetten, de sikerül elmosolyodnom. – Mindjárt jövök, ne menjetek sehová!
- Rendben. Shigekivel még úgyis beszélnünk kell a kiképzésedről – bólint egyet Dante, én pedig nyugodtnak feltüntetve a mozdulataimat, elindulok kifelé. Viszont amint takarásba kerülök, úgy kezdek el rohanni Kia szobája felé, mint még soha. Talán csak tegnap futottam olyan sprintet, mint ahogy most teszem. Így nem is meglepő, hogy szempillantás alatt Kia ajtaja előtt termek, és még Zríc esetleges jelenlétével se foglalkozva török be a szobába.
Kia azonban sehol. Berohanok a fürdőszobájába, de ott sincs. Már éppen a sírógörcs kerülgetne, hogy részt vettem Kia megölésében, mikor belép.
- Szia, Zara… mit keresel itt ilyen korán? – néz rám kíváncsian, és vidáman. Nálam viszont elszakad a cérna, és az ágya szélére ülve zokogni kezdek.
- Jézusom, mi történt? – terem előttem, és a fejemet simogatva próbál kiszedni belőlem valamit. – Na, semmi baj, nyugodj meg!
A szavai mintha valamilyen varázsigét aktiváltak volna bennem, mert a dübögő mellkasom megnyugszik, és a szapora, kapkodó légzésem is visszaáll normálisra. A könnyeim még halkan folynak, de idegen, mégis kellemes béke terjed szét a mellkasomban.
- Remélem, nem baj, hogy kicsit pozitív energiákkal töltelek fel – mosolyodik el halványan, aztán mellém ülve megfogja a kezem. – Mi akasztott ki ennyire?
Miért kérdezi ezt? Nem tudja, hogy Zríc volt nála? Lehetséges, hogy elaltatta, mielőtt bement, vagy törölte az emlékeit, ahogy az enyémeket akarták volna, ha amellett döntök, hogy vissza szeretném kapni a régi életemet? Vagy bent lett volna, de számára ez normális lenne?
Az utolsó ötletemet rögtön elvetem. Hiszen Kia Conděre egyik vezetője, míg Zríc az Invenîre vaskezű diktátora. Ugyan, mi közük lehetne egymáshoz?
- Este átmentem hozzád, hogy visszaadjam a ruhákat, amiket kölcsönbe kaptam, de… Zríc… - kezdek bele, aztán be se áll a szám, míg mindent el nem mesélek.
- Annyira sajnálom… - szomorodik el. – Nem tudtam, hogy bent voltál, de a ruhákat megtaláltam. Nem akartalak ilyen fölösleges stressznek kitenni, kérlek, ne haragudj.
- Megmagyaráznád, hogy miért volt minden „fölösleges” idegeskedés? – nézek rá határozottan, mire bólint.
- Hát persze, főleg, ha akaratlanul így belekevertelek – sóhajt egyet, aztán érzem, amint furcsa bizsergés kezd körbevenni minket. – Ez egy fal. A Némaság Leplének is hívják, és arra hivatott, hogy bizalmas beszélgetéseket tartson titokban. Így senki nem fog hallani minket. Már korábban felhúztam, de most megerősítettem, ezért érezheted te is.
- Ezt is meg fogom majd tanulni?
- Persze – bólint egyet, és hiába mosolyog haloványan, látom rajta, hogy valami nagy bánat nyomhatja a lelkét. – Amit most mondok, azt nem mondhatod el senkinek. Kérlek, ígérd meg!
- Meg-megígérem… - suttogom halkan, mélyen az élénk színű zöld szemeibe pillantva.
- Rendben. A helyzet az, hogy Zríc… a gyámom – nyögi ki nagy nehezen a tényeket, mire teljesen lesokkolok. Mi az, hogy a gyámja? Nincs családja? És ha nincs, miért Zríc… a gyámja? Nem tudja ezt senki, gondolom legalábbis… És nem is csodálom, hogy titokban akarta tartani. Ha kiderülne, hogy a legnagyobb ellenségünkhöz mi fűzi… bele se merek gondolni.
- Ez hogy lehet? – szólalok meg elhalóan.
- A szüleimről semmit se tudok. Csak annyit, hogy négy és fél éves voltam, mikor Zríc örökbe fogadott – kezd mesélésbe. – De nem gonosz! Abszolút nem az… viszont mint navitas, elvi kérdésekben más a nézetünk. Ezért eljöttem tőle fél éve, és csatlakoztam ehhez a klánhoz.
- Eredetileg az Invenîre tagja voltál? – ámuldozok. – És erről nem tud innen senki?
- Zríc volt az, aki kiképzett. Ő volt a mesterem, és mindenre megtanított, amire csak egy harcost meg lehet. Viszont pont az előbb említett kis nézeteltérések miatt nem tudtam ott maradni és becsapni őt, mindenki mást és magamat. Nem voltam az Invenîrebe való, és nem is leszek sose. Viszont ha megtudták volna az itteniek, hogy mi a helyzet, ezt a támadási felületet kihasználva biztosan bántani akartak volna, hogy eljussanak Zríchez. Mint tudod, mi sem vagyunk szentek, és egy ilyen helyzetben én is ezt gondoltam volna logikusnak… Így most itt vagyok, mint a Tanács tagja. Senki se tud a múltamról, és nem is szabad tudniuk róla, vagy megrendülne a bizalmuk és összeomlana a nehezen felállított rendszerünk. Folytatom a kiképzésemet…
- Bocsánat, hogy közbeszólok – szakítom félbe -, de akkor te teljes jogú navitas vagy? Nincs is szükséged edzésre?
- Ahogy mondod – bólint. – Viszont olyan szinten állok, hogy el tudom rejteni a képességeimet, így úgy tűnik, mintha kezdő lennék. És mivel ezen a klánon kívül csak az Invenîreben tudnak olyan szinten felkészíteni, ahol én vagyok, feltűnő lett volna úgy bekopogni Nero ajtaján, hogy „Heló, jöttem navitasnak!”. Rögtön átlátott volna a szitán…
Jézusom, ez nem semmi… Sose gondoltam volna, hogy Kia és Zríc ennyire… hát hogy ennyire sok közük van egymáshoz. És ha ez másoknak sem tűnt fel, akkor nem is csak arról van szó, hogy nem ismerem. Hanem hogy tényleg jól megszerveztek mindent a lebukás veszélye nélkül. Hiszen ha nem sétálok be éppen akkor… valószínűleg sose tudom meg, mert még évekig átverhettek volna bárkit.
- Megértem, ha nem bízol majd bennem ezek után. Nagyon gusztustalan dolog, hogy így hülyére veszek mindenkit… - akad el a hangja, a tekintetét pedig lesüti.
- Szerintem teljesen jogos, amit tettél. Máshogy gondoltad a dolgokat, mint Zríc, és itt vagy, segítesz nekik… nekünk. Azt leszámítva, hogy számomra ez egy durva fordulat volt, simán vehetjük kegyes hazugságnak – mosolyodok rá bíztatóan, mire a szeme lágyan csillogni kezd. Amit mondok pedig nem csak azért teszem, hogy megvigasztaljam. Persze részben ezért is, de jobban belegondolva ez a valós helyzet. Még ha Zríc is képezte ki… már mióta minket támogat.
- El sem tudod hinni, hogy mennyit jelent az, hogy ezt végre elmondhattam valakinek, és hogy ezt gondolod. Köszönöm. – Úgy tűnik, elérzékenyült, mert a szemei megtelnek könnyekkel, és nem győzi törölgetni őket.
- Elhiszem. De, tudod, azért nem gondoltam volna, hogy bármi közöd is van Zríchez… - teszek vallomást.
- Szerintem ezzel más is így van – bólint egyet. - Pedig nagyon is sok dolog fűz hozzá. Már kezdve alapból azzal, hogy vele élek már több, mint tíz éve… egészen addig, hogy a kiképzőm is ő volt.
- Lehet egy kérdésem? – pillantok Kiára érdeklődve, mire beleegyezően bólint egyet. – Hogyhogy nem buktál le? Mármint… Nero és a többiek miért nem jöttek rá, hogy semmi szükséged tanulásra?
- Ezt sokszor fogod hallani, mert nagyon fontos. Még ha nem is minden esetben az erősebb győz egy küzdelemben, egy nagyobb hatalmú, tapasztaltabb harcosnak mindig meg van az az előnye, hogy mivel több trükköt ismer, képes kijátszani mindenkit, aki alatta van rangilag. Tehát ha fizikailag egy velem egyszintű nem is lenne képes legyőzni egy kupacnyi gyengébb harcost, az elméjüket egy illúzióval könnyen megtámadhatja feltűnés nélkül. Ez tényleg szinttől függ, de mivel egy picit is erősebb vagyok, mint Nero, ezért el tudom rejteni a képességeimet előle és mindenki elől a Conděreben. Ezért hiszik azt, hogy kezdő vagyok, és ezért tanítanak. Bár már nincs sok hátra, mert veled együtt én is amolyan felgyorsított kiképzésben veszek részt. Megjegyezném azonban, hogy igencsak sok különbség van a Zríc-féle és az itteni oktatás között.
- Értem… De Zríc mit keresett itt? Meglátogatott?
- Hú, hogy magyarázzam el… energiával egy ideig mindent pótolni tudsz, még a levegőt is. A folyadékot, ami a szervezetednek kell, az élelmet, tényleg bármit… így például a pihenést is. Gyerekesen meg furcsán hangozhat, de én mindig Zríccel együtt aludtam, és amióta itt vagyok… - pirul el, és pillant oldalra. – Nem tudtam nélküle elaludni, így energiával pótoltam a pihenést is. Viszont már fél éve fenntartom ezt az állapotot, így már annyi energiámat itta el, hogy elképzelni is nehéz. Ami azt illeti, csak órák kérdése lett volna, és lebukok, mert nem tudok tovább ébren maradni. Zríc is tudta ezt, ezért eljött, hogy pihenhessek egy kicsit. És még plusz energiát is kaptam tőle…
Ez tényleg nagyon durva. Zríc és Kia… még mindig nem tudom megszokni a gondolatot. Ez viszont megmagyarázza mindazt, ami este történt. Ezért nézett Zríc annyira gyengéden Kiára, aki valószínűleg kétségbeesésében sírt. Mert tudta, hogy hamarosan fél év munkája kárba veszne, mert nem bírja tovább. És az, hogy korábban mindig együtt aludtak… szerintem még csak elképzelésem se lehet, hogy milyen mély, bizalmas kapcsolat lehet az övék.
- Ezért sírtál? – kérdezek halkan, viszont egészen más választ kapok, mint amire számítok.
- Nem, de nem tudom, hogy el merjem-e mondani az igazi indokomat… már így is biztosan sokkoltalak a sötét családi titkommal – pillant rám szomorúan és bűnbánóan.
- Hiába, már túlzottan kíváncsi vagyok – mosolyodok el, és a tekintetéből látom, hogy noha vissza akar tartani valami súlyos titkot, azért el fogja árulni.
- Nekem pedig igazából valami tanácsra is szükségem lenne… úgyhogy elmondom. De ne engem hibáztass, ha elájulsz, vagy ilyesmi! – próbál viccelődni, aztán komolyra fordítja a szót, és mesélni kezd. – Tudod, nem az a fajta navitas vagyok, aki elmondhatja magáról, hogy általánosan biztonságban tudja érezni magát. Sőt, sose. Mikor Zríc velem van… akkor viszont el tudom engedni magam, és úgy érzem, nem lehet semmi baj. Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de a navitasok átlagéletkora… elég alacsony, mondjuk ezt. Aki harminc elmúlik, már idősnek minősül nálunk, olyan szinten elmorzsolódunk a harcokban. Az alvással is ez a helyzet, csak akkor merem megtenni, ha ő is velem van. Még pici korom óta, az első nála töltött éjszakámon bevezettük ezt, tehát már megszokás is. Ne is akard megtudni, hogy az első nélküle töltött napom milyen volt… azt hittem, meghalok. Aztán elmúlt egy hét és egy hónap… - A hangja lassan, de fokozatosan halkul, ahogy a tekintete is fájdalommal telik meg. – És végül rájöttem, hogy szeretem, és megőrjít a hiánya…
Kia hangja végül elcsuklik, és halkan sírni kezd. Én pedig csak tátogatok. Szereti… és egyértelműen nem úgy, ahogy valaki a nevelőapját vagy a testvérét szokta. Ez annál sokkal több, sokkal mélyebb és fájdalmasabb…
- Ez akartam elmondani neki tegnap, de nem tudtam… – törölgeti a szemeit, az arca pedig halványan piros színbe burkolózik. – Csak megöleltem, és már aludtam is…
- Semmi baj – ülök hozzá közelebb, és félig átölelem. Próbálom finoman simogatni a hátát és a kezét, hogy kicsit megkönnyebbüljön. Annyira pocsékul érzem magam, szinte leírhatatlan. Én még a saját problémáimmal vagyok elfoglalva, és észre se veszem, hogy Kia így szenved… és más se tudja. Nincs ebben a kócerájban senki, aki segíteni tudna neki.  
És, belegondolva, ez a fajta válasz rosszabb volt, mint amire vártam. Arra számítottam, hogy meg akarja ölni, és ellenség… viszont ez a harc minél többet tudok róla, annyival árnyaltabbnak és bonyolultabbnak tűnik. Minden olyan kusza, és zavaróan sok a szürke réteg. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha minden csak fekete-fehér lenne! Vagy legalábbis ebben a háborúban. Ha nem lenne ennyi keserűség és mély érzelem, sokkal könnyebb lenne véget vetni neki. De talán pont ezért kell segítenem, mert egyedül nem boldogulnak. És ha Kiának tudok segíteni azzal, hogy itt vagyok, edzek és erősebbé válok… szerintem megéri. Még ha a világot nem is fogom sose megváltani, segíteni akarok azoknak, akik foglalkoznak velem. Nem szeretném, ha minden figyelem és remény belém áramlana, cserébe pedig semmit se tudnék tenni. Véget fogok vetni ennek az áldatlan állapotnak. Minden szenvedésnek, amit nem csak Kia, de mások is átélnek, mert nem hiszem, hogy félelemben vagy a bosszúnak élni értelmes időtöltés.
Ha pedig jobban megnézem, Kia pont a dolgok közepében áll. Zríc az ellenség, ő pedig őt szereti… talán ki lehetne használni, hogy ha még nem is olyan szinten szereti Zríc Kiát, mint őt a lány, de talán… kompromisszumra lehetne ezzel rávenni. Bár lehet, hogy ez egy naív gondolat, és esélytelen, és nagyon furcsa Zrícet nem gonosznak elképzelni, de ha Kia azt mondja, hogy nem az… talán a későbbiekben ennek a kapcsolatnak hasznát is vehetnénk. Nem hiszem ugyanis, hogy a két klánnak annyira jó érzés, hogy a tagok ritkán érik meg a harminc évet, ahogy azt az előbb megtudtam. Valamit mindenképpen tenni kell… egyelőre úgy látszik, csak az edzéssel tudok előrébb jutni. Ez lesz az első lépés a cél felé, így nem szabad elhanyagolnom.


Szerencsére Kia megnyugodott, és még vagy egy óra ment el viccelődéssel, mire észrevettük, hogy reggeliznünk kéne már. Jól esett, hogy sokat tudtunk nevetni, főleg azok után, ahogy szegényem sírni kezdett. De legalább megkönnyebbült, és utána jókat tudtunk beszélgetni mindenféle röhejes történetről. Úgy éreztem, hogy így talán egy kicsit meg is felejtkezhetett Zrícről, és a mai napja nyugodtabban fog eltelni. Nos, mint általában, most is tévedtem.
Alig fejeztük be a reggelizést, már jött is be az egyik harcos, hogy a Fejedelem megérkezett, mi pedig csak magunk elé meredünk azóta is.
- Igen, tegnap este érkezett tőle egy üzenet, hogy látogatást tesz – szólal meg Nero, felállva az asztalánál. – Továbbá Kano is perceken belül itt lesz, szintén hasonló hirtelenséggel tett bejelentés után.
- A furcsa körülmények figyelembe vétele miatt kérem, hogy mindenki készüljön fel a lehető legrosszabb történésekre. Noha Kano egyedül jön, és őt szívesen várjuk, a csak Sawakit és pár testőrt magával hozó Zríc igen… kellemetlen meglepetéseket okozhat – egészíti ki Tsukasa Nero gyors bejelentését, aztán mindenki feláll.
Igaz volt a hír, Zríc szinte egyedül sétál be, mert csupán öt harcos követi. Azt hiszem, tegnap erről mesélt… de Kano nem tudom, miért jöhet.
- Szép jó reggelt! – köszön teljes nyugodtsággal a Fejedelem, aztán a terem közepére lépdel.
- Hát, szerintem ez a nap már most el van rontva – morog Nero. – Nos, miért jöttél ilyen messzire? Csak nem azért, hogy Zara napját is elrontsd?
Először ijesztőnek tűnt, hogy milyen szinten viaskodnak egymással, de ezt most inkább minősítem viccesnek. Egészen addig hiszem annak, míg én nem leszek a téma. Akkor viszont gyorsulni kezd a szívverésem, és halványan el is pirulok az újonnan jövők vizslató tekintetétől. Furcsa azonban, hogy rajtuk kívül nem pillant felém senki, mindenki idegesen az egyik széknél helyet foglaló Zrícet és társaságát bámulja.
- Ugyan, mintha nem tudnád, hogy nem hiszek holmi jóslatokban – legyint egyet Zríc, aztán az utána keletkező csendben jól hallhatóvá válnak a léptek, amik messziről, a folyosóról közelednek felénk. Oldalra pillantva egy húszas éveiben járó, elég átlagos külsővel rendelkező férfi sétál be, az viszont rögtön kitűnik, hogy se nem hozzánk, se nem pedig Zríchez nem tartozik. Ez a rövid, barna hajú, szálkás testalkatú navitas lenne Kano, aki a rólam szóló jóslatot állította fel?
Kíváncsiságból a Kiával folytatott beszélgetés miatt nézek körbe, és gondolatban megjegyzem magamnak, hogy hiába tekintek bármerre, sehol se találok elhízott, vagy a normál testalkatúnál vaskosabb harcost. És igaza volt, senki se tűnik idősnek, a legidősebbek is középkorúak.
- Üdv! – Kano hangosan köszön, teljes nyugodtsággal. – Ahogy látom, nem késtem, épp most érkezett meg mindenki.
- Üdv! – köszön vissza Soah. – Igen, jókor jöttél. Mi lenne, ha mind helyet foglalnánk?
És láss csodát, tényleg mindenki leül. A Tanács itt lévő tagjai is, sőt, még Kano is kap egy széket, bár Zríc harcosai vezetőjükkel ellentétben állva maradnak, és besétálnak mellé. A hangulat pedig elég pocsék, szinte vibrál a feszültségtől.
- Mielőtt valami értelmetlen dologgal folytatnánk, ott tartottunk, hogy nem kell aggódnotok, nem a ti kis Kiválasztottatok miatt jöttem – zengi be Zríc hangja a termet, mire valószínűleg nem egyedül könnyebbülök meg. Bár belegondolva… jelent egyáltalán Zríc szava bármit is? Hiszen ennyi erővel én is esküdözhetnék, ha valójában hazudok, és egyetlen szavam se megbízható. Ugyan Zríc szavaiban miért kéne bíznom?
„Üdvözlet, Kiválasztottacska!” – hallom meg Zríc vidám hangját. Riadtan pillantok felé, de még csak rám se néz, mert Neroval szemez. A szája pedig… nem mozog, a hangját mégis hallom. „Mielőtt bármit tennél, szeretnék tisztázni pár dolgot. Egy: senki se hall, csak te, és ehhez a fajta kommunikációhoz nem kell használnom a számat. Kettő: ne nézz rám, és ne pánikolj, mert nem foglak megenni, a többiek viszont érezni fogják, hogy bajod van. Én pedig nem örülnék, ha rájönnének a mi kis magánbeszélgetésünkre. Értve?”
A „kérésének” eleget téve leveszem róla a tekintetemet, és inkább Nerot nézem. Aztán próbálok valahogy válaszolni, és határozottan az „Igen” szóra koncentrálok, hogy amolyan válaszként elküldhessem vagy sugallhassam Zríc felé.
- Mégis mióta nem fáj rá a fogad? – pillant kissé kíváncsian, de egyértelműen ellenségesen Zrícre kedvenc vetélytársa, Nero. A hangja gyanúsító, és érezni rajta, hogy abszolút nem hisz a férfinak. Én már nem is tudom, mit higgyek és mit ne.
„Jól van. Kia gyorsan beszámolt a beszélgetésetekről, és szeretném megköszönni, hogy nem szóltál senkinek az esti kis találkozásukról.” – Ez meglep. Tehát akkor valószínűleg hallotta a válaszomat, de hogy köszönetet is mondjon… ez furcsa. – „Sokat jelent nekem, hogy hallgattál és megóvtad Kiát az esetleges következményektől, ezért szeretnék elnézést kérni azért, hogy olyan… nyers voltam legutóbb.”
„U-ugyan… Megértem.” – legyintek egyet gondolatban.
- Ami azt illeti, sose fájt rá a fogam - válaszol Zríc olyan könnyedén és természetesen, mintha nem is kétfelé beszélne. Valószínűleg csak én kapkodom a fejemet húszfelé… - Mint tudhatnád, nem hiszek a jóslatokban. Hiába volt hiteles utólag minden jövendölésed, Kano… nem vagyok egy nagy hívő, ne vedd személyeskedésnek. Azért küldtem rá Diant és a srácokat, hogy azért biztos-ami-biztos alapon eljárjak. De azóta sok dolog változott és tartozok eggyel a ti kis Kiválasztottatoknak… - Az ijesztő szó nem elég kifejező arra, hogy milyen kétértelműen beszél. Mint akinek nem sikerült a terve, és minden elképzelhetőnél kegyetlenebb bosszút szán, és még takargatni sem próbálja. A hangja tele van elfojtott gúnnyal, és olyan rejtett éllel, amitől a hideg is kiráz.
A felém érkező egy-egy féltő pillantás nem is ér meglepetésként.
„Ugyan, teljesen komolyan gondoltam, a jelzésszerű hangsúlyt Neronak szántam, hadd törje a fejét. És hogy tudd, eddig igazán kevés ember volt, akinek tartoztam volna, és ezt a fajta adósságot is hamar viszonozni fogom. Tehát ha veszélyben vagy és segítségre van szükséged, csak kiáltsd a nevem, és kihúzlak a pácból. Ó, és megjegyezném, hogy ez természetesen csak egyszeri alkalommal használható opció.”
„R-rendben, köszönöm.”
„Ugyan, nagyon szívesen” – válaszol, és többé nem is hallom a hangját. Zríc ígérete, hogy segít… furcsa, de a hangja alapján teljesen komolyan gondolja. Ez egyrészt jó dolog, viszont ettől függetlenül elég bizonytalan vagyok még mindig. Mindenesetre legalább azt bebizonyította ezzel, hogy jól gondoltam, hogy nem csak Kia számára fontos, hanem neki is a lány. Ez kezd egyre… érdekesebb lenni.
- Jobb lesz, ha le is szállunk a témáról – morog Nero. – Miért is jöttetek pontosan?
- Mivel azt hiszem, van pár fontos megbeszélnivalónk – válaszol Zríc könnyedén, Kano egyetértően bólogat.
- Igen, ebben teljesen igazat adok Zrícnek. Úgy gondolom, régóta nem állt fen ilyen helyzet, mint a mostani. Jó lenne eldönteni, hogy ki merre megy – szól hozzá a beszélgetéshez Kano.
- Nos, akkor kijössz, Dante? – pillant Zríc a megszólítottra, de hiába tűnik sürgetőnek az előbbi mondata, a hangja és arckifejezése teljesen másról árulkodik.
- Zríc, nem kéne ilyen dolgokkal játszanod – morog Nero továbbra is, és látszik rajta, hogy nagyon ideges.
- Ugyan, Zara előbb-utóbb úgyis megtudta volna. Amúgy meg mint negyedik félnek, Danténak is bőven van beleszólása a dolgok alakulásába. Nem igaz, kis renegátom? – Ahogy Zríc Dantéra pillant… ijesztő. És mit akar ezzel a renegát-dologgal? Legjobb tudomásom szerint a renegát olyan személy, aki elhagyta, elárulta a hitét. Ez valami utalás akar lenni? És hogy érti, hogy előbb-utóbb megtudtam volna? Mit… titkolnak előlem?!
Dante azonban csak bólint, és kisétál mellőlem. Nem néz vissza, hiába égetek lyukat a hátába a tekintetemmel, és a gondolatban neki szegezett kérdéseimmel. Mikor pedig kiér, leül egy kikészített székre.
- Nos, akkor jelen van Zríc, a Fejedelem, aki az Invenîre vezetője. Továbbá Kano, a Látó, aki a semlegeseket képviseli, valamint Dante, a Pusztító, aki most nálunk nyaral, és a jelenlegi vezetője az Invenîre kivégzőosztagának – összegez Kia halálos komolysággal. Én pedig leblokkolok, amint rájövök, hogy mi is volt az a nem kicsinek nevezhető dolog, amit eltitkoltak előlem.

5 megjegyzés:

  1. Még két csavar, én pedig csak kapkodom a fejemet. Király vagy! :D Hű, mi lesz itt még! :D

    1. apró megjegyzés: Zara biztos benne, hogy Zríc nem tudhat a kastélyról, márpedig ha látogatást kíván tenni, tudnia kell róla.

    2. "A hangulat pedig elég pocsék, szinte vibrál a feszéltségtől." Elírtad a feszültség szót. :)

    El vagyok bűvölve. Én ilyeneket képtelen vagyok kitalálni, gratula! :D

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszenek, szerintem elég debil csavarok x,D

    Most hogy mondod, tényleg logikátlanul írtam meg a kastélyosat, javítom is ^^ Ó, enyje, az az "ü" valahogy "é"-re cserélődött...:)

    Nagyon örülök, hogy tetszenek a "fordulatok", és el sem tudom mondani, hogy milyen sokat jelent minden kommented! Rengeteg fontos dologra sikerül felhívnod a figyelmemet, és úgy érem, hogy minden egyes javítással fejlődök. Nagyon köszönöm sokadszorra is!:)

    VálaszTörlés
  3. Miért lennének debilek?! :O

    Hidd el, nekem is legalább olyan fontosak a kommentjeid, mint neked az enyémek. Így érzem, hogy volt és van értelme írnom, az meg hab a tortán, ha segítesz észrevenni a hibáimat. :) Én is köszönöm szépen! :)

    VálaszTörlés
  4. Nem tudom, szerintem kicsit debil, elvont fordulatok, de ezek szerint nem olyan rosszak :D És hidd el, lesz még ezeknél rosszabb meg durvább is... csak érjünk oda ^^

    Igen, pontosan így érzek én is :D És nagyon örülök, hogy betévedtem hozzád, Mérgezett Cukorkának jövök eggyel :,3

    VálaszTörlés