2012. június 22., péntek

Kiképzés (Rémálom 5.fejezet)

Nehezen, de azért sikerül kikecmeregnünk az étkezőből. Dante megfogja a kezemet, és nem hagyja, hogy elvesszek a tömegben. Mondhatni, ő az, aki kiráncigál a többi harcos közül. Mikor megkérdezem, hogy Laaval és Aolal mi legyen, csak legyintve vigyorog, olyan pajkosan, kihívóan. Ezek szerint le fogunk rázni mindenkit, és együtt nézünk körbe… Hát legyen. Csak visszamosolygok, aztán szedem a lábaimat.
A folyosók labirintusában keringünk egy ideig, mikor összefutunk Neroval.
- Ez itt a vezetői szárny. Eltévedtetek? – fonja keresztbe a karjait, de a szigorú hangja ellenére egy halovány, ám kedves mosoly bújik meg a szája szélén.
- Csak körbenézünk – válaszolok, mire elmutat az egyik lépcsősor irányába.
- Ha arra lementek két emeletet és befordultok az első ajtón, amit megláttok, kijuttok az udvarra. Ha már egyszer körbenéztek, kár lenne pont azt kihagyni – magyaráz, aztán egyszerűen csak megfordul, és szép lassú tempóban elsétál.
Dante pedig megindul a lépcsőn, mondanom se kell, én meg utána. Úgy száguldunk le a fokokon, mint ahogy még sose tettem, de valahogy az a gondolat se tud elriasztani a sietségtől, hogy akár le is eshetnék és összeverhetném magam. Ebben az esetben viszont biztos vagyok benne, hogy Dante játszaná a szuperhőst, és nem is lenne semmi bajom.
Izgatott vagyok. Ez a fantasztikus, gigantikus hely teljesen elvarázsol. A sok gyönyörű festmény a folyosókon, a világos, könnyed szerkezetű csarnokok és helységek mind-mind vonzzák a tekintetemet, én pedig nem is akarok ellenállni, csak csodálni ezt a fajta festői szépséget. Van valami különös hangulata az épületnek. Olyan rejtélyes és izgalmakkal teli, mégis teljesen biztonságosnak érzem, a lelkem pedig minden egyes újabb élménnyel megtelik szépséggel és harmóniával. Mintha egy teljesen különálló világban járnánk most, nem pedig abban a veszélyesben és csöppet sem igazságosban, ahol az eddigi mindennapjaimat éltem. Pedig ez az építmény is az emberek nyomait viseli magán, mégis olyan hatalma van, amely rögtön az otthonosság érzetét kelti bennem. Idegen vagyok itt, mégsem érzem magam kényelmetlenül…
Végül végighaladunk a Nero által javasolt útvonalon és szembetalálkozunk egy nagy, zöld kapuval. Dante gondolkozás nélkül kitárja, beengedve a kinti napfényt és meleget. Kilép a vakító fehérségbe, én pedig utána sétálok, de erősen hunyorgok, és egy röpke pillanat leforgásáig nem is látok semmit se. De amit utána megpillantok… Még a szám is tátva marad.
Az este ugyanarra a nagykiterjedésű udvarra érkeztünk, ahova most kisétálunk. Így viszont sokkal jobban látunk mindent, noha nem pont azon az ajtón jöttünk ki, ahová tegnap beléptünk. Oldalról sétálunk be a bokorlabirintusba, ami két részre bontott: az egyik olyan apró, hogy a térdemig ér csak a sövény, a másik viszont bőven fölém tornyosul.
- Gyönyörű! – ámulok, Dante viszont nem tűnik annyira lenyűgözöttnek vagy meglepettnek, mint én.
- Ha minden igaz, ez az európai kastélyokra jellemző díszes udvar szökőkúttal meg minden jóval, de van még külön edzőpálya, erdő, gyümölcsös liget és talán még pár sportpálya is.
- Jézusom! Komolyan? – ugrok egyet felé. – Ugye mindet megnézzük?
- Meg hát! Semmi kedvem Aol idegenforgalmi tudományára hagyatkozni, de, gondolom, neked se – mosolyodik el rosszindulatúan.
- De gonosz vagy! Aol lehet, hogy velünk néha elég…
- Savanyú? – segít ki.
- Igen, néha talán az, de láttam, hogy miközben Laaval beszélgetett, elmosolyodott, tehát kell, hogy legyen humora. Szerintem amúgy csak velünk ilyen morcos, mert a gyűlésen sem láttam, hogy olyan… savanyú lett volna.
- Az könnyen lehet – bólint egyet beleegyezően, és amilyen gondolkodó arckifejezés ül ki az arcára, még el is tudnám képzelni, hogy tanítson.
- És ugye nem kell majd tanár bácsinak szólítanom? – mosolygok rá Dantéra kedvesen, felhozva egy újabb érdekes témát. – Miért vállaltad amúgy?
- Na, majd pont ezekre az európaiakra foglak hagyni, mi? Már csak az kéne! – legyint egyet lemondóan, de annyira viccesen színészi, hogy halkan kuncogni kezdek. -  Nem mintha tanítottam volna bárkit is, de… engem jól kikupáltak, tehát van sablon, ami alapján oktathatnálak.
- Értem. És mi van azzal, hogy modell vagy? – nézek rá érdeklődve, ő pedig elvigyorodik.
- És még én vagyok a szeszélyes, he?
A mosolya viszont annyira számító és győzedelmes, hogy én csak eljátszom a sértődött dámát, és a nyelvemet kinyújtva elfordulok. Ő pedig vigyorog, aztán megfogva a csuklómat finoman elhúz egy irányba.
- Nincs időnk durcizni, elfelejtetted? Holnap kezdődik a kiképzésed, addig pedig még le kell taposnunk Nero összes virágját a kertben!



A nap hátralévő részében csak mászkáltunk, mégse jutottunk messzebbre, mint az óriási, mindenféle földi jóval díszített udvar. A sok különleges formára vágott sövény között rohangáltunk meg játszottunk, és mikor megtaláltuk a labirintus közepén lévő kis pavilont, úgy döglöttünk le a mellette lévő  szökőkúthoz, hogy már alig éreztem a lábam. Utána még sétálgattunk a szobrok, furcsa növények és fák, meg egyéb díszek szemlélgetése közben, az idő pedig nagyon felmelegedett. Összesítve hiába néztünk körül az óriási építmény körül, még mindig legalább egy fél országnyi terület maradt felfedezetlenül. A végén viszont úgy ettük meg a vacsorát, mintha szumátrai éhezők lettünk volna, én pedig fürdés után úgy feküdtem be az ágyba, hogy már aludtam is.
Most pedig abban a ruhában feszítek, amit Laatól kaptam. Vagyis nem én vettem át, hanem itt hagyta este a szobában, egy aranyos felirattal:
„Vegyél fel! Nálam jobb edzőcuccot úgysem találsz (hacsak nem Dante fekete farmerját akarod elcsórni), és még méretben is passzolok! Laa meg puszil. :,D”
Amikor megláttam, nevettem egy jót, aztán a szintén úgy kapott, méretben megfelelő pizsamámat levetve próbáltam fel a fekete háromnegyedes nadrágot és a fehér rövid ujjú pólót.
- Egész jól áll rajtam, ami nagy csoda – beszélek a fürdőszoba nagyméretű tükréhez, amiben egy ideig méregetem magam, aztán végül kimegyek, és felveszem a szintén Laatól kapott edzőcipőt. Igazán aranyos tőle is, meg Kiától is, hogy adtak kölcsön ruhákat, főleg, hogy biztosan kilométerekkel vagy akár országokkal arrébb vagyok, mint a gardróbom. Megfogadom, hogy valahogy majd megköszönöm nekik, aztán próbálva függetleníteni magam, megkérem Dantét, hogy segítsen valahogy ruhákat venni. Bár, mivel pénz sincs nálam, érdekesen fogom megoldani a vásárlást…
Ha meg már Dante, a tegnap estével ellentétben ma már nem nálam aludt, hanem megkapta Nerotól az enyém mellett lévő szobát. Tehát ha most kilépek innen és lemegyek reggelizni, azt hiszem, bekopogok hozzá, hogy menjünk együtt. Hacsak nincs már lent persze…
Mielőtt bármit csinálhatnék, valaki bekopog az ajtón, ami aztán kinyílik, és Dante lép be rajta. Fehér atlétát visel, egy fekete farmert, valamint a szemén lévő kötés mellett egy furcsa, karomszerű fülbevalót is hord a fülcimpájánál. Aztán persze ott lóg az oldalánál egy különleges, övre szerelt tokban a kardja.
- Na, mi lesz a reggelivel? – dől neki a falnak az ajtó mellett. Én csak kedvesen elmosolyodok.
- Neked is jó reggelt – nyújtózok közben még egy utolsót, pár papír zsebkendőt a kölcsönnadrágom zsebébe rakva. Aztán magamat újra végigmustrálva megszólalok. – Szerinted jó leszek így?
- Persze. Egy edzéshez végül is nem Gucci öltönyt kell hordani. Mint láthatod, én is lazára vettem – ránt egyet a vállán.
- Dante, kérhetnék egy szívességet? – nézek rá nagy ártatlanul, kérlelően, és finoman elhúzom a szám szélét.
- Nem tetszik, ahogy nézel – találkozok a gyanúsító tekintetével. Noha kíváncsian és talán egy kicsit félve néz rám, de a hangja egészen vidáman cseng.
- Nincsen itt ruhám, és szeretnék vásárolni magamnak valamit, ha lehet, viszont… hát nincs pénzem, na.
- Ez teljesen megoldható. Majd beszélek Neroval, aztán kitalálunk valamit – néz rám bíztatóan, utána kitárja az ajtót és elindul, én pedig megkönnyebbülten követem, azzal a tudattal, hogy nem kell sokáig visszaélnem Laa és Kia vendégszeretetével. A pénzes részét meg majd… valahogy megoldom. Majd visszafizetem.
A reggelit villámgyorsan letudjuk, és már nem is érzem úgy, hogy lyukat éget belém a sok kíváncsi tekintet. Persze még mindig néznek, sőt, mikor belépünk, talán már átlépik kissé a bámulás határát is, de teljesen jól érzem magam.
- Alig várom, hogy elkezdődjön a tanításod – mosolyog rám izgatottan Laa. – Már most tudom, hogy imádni fogod, és tudom, hogy olyan hamar bele fogsz lendülni, hogy majd gyakorolhatunk együtt is!
- Remélem – vigyorodom el, egy kicsit el is pirulva. – És nagyon köszönöm a ruhát meg cipőket.
- Ugyan, semmiség. Még szerencse, hogy nagyjából egy a ruhaméretünk, így bármit tudok adni, ha kell. Csak szólj, és már ki is halászom a húsz fiók egyikéből.
Annyira kedves! Az a vicces, hogy biztosan rengeteg barátja van, és simán lehet, hogy neki teljesen megszokott, hogy egymás között cserélgetnek, együtt vásárolgatnak, meg bulikra kölcsönadják egymásnak, nekem viszont nincsenek olyan közeli haverjaim, akikkel ezeket nyugodt szívvel meg tudnám tenni. És ha belegondolok, hogy tegnap előtt este találkoztunk életünkben először… Még két napja se, és máris ilyen nyugodt szívvel rám bízza a ruháit. Ez egyrészről igazán kedves, nyitott jellemre vall, valamint arra, hogy igen kitüntető figyelmet kapok tőle. Ezzel pedig biztosan nem fogok visszaélni, sőt, igazán örülnék neki, ha nagyon jóban lennénk.
Egy őszinte, barátságos mosolyt varázsolok arcomra, mire Aol csak fáradtan sóhajt egyet, Dante meg meg sem szólal. És annak ellenére, hogy a mindössze húsz perces reggeli nagy részét csendben töltjük el, igazán oldott a hangulat.
- Most mondanám, hogy a kiképzés résztvevői jöjjenek utánam, de mivel tudom, hogy mindenki kíváncsi meg izgatott, ezért nyugodtan csatlakozhat hozzánk bárki, amíg tud csendben figyelni – szólal meg evés befejeztével Nero. – Egy kis ismétlés úgyse fog ártani senkinek.
Így hát elindulunk utána. Végigmegyünk egy eddig nem is látott folyosón, pár lépcsősoron keresztül lefelé haladunk, majd egy-két ajtón való áthaladás után kiérünk a szabadba. Egy két-három perces séta után pedig egy nagy tisztásra érkezünk, ami tele van padokkal, székekkel, mintha csak egy tánctér vagy színpad lenne, amire jó rálátást kell biztosítani. Az ülőhelyek nagy részét el is foglalják a jelenlévő harcosok, akik közül a tegnapi megbeszélésen kiválasztott tanítók és segítők egy külön kis pavilonban foglalnak helyet, a többi helyhez képest a nyílt, füves terület oldalán. Én is velük vagyok, Dante mellett állok egy nagyobb fa árnyékában.
- Izgulok, mert fogalmam sincs, hogy mire számíthatok. És annyian néznek… - panaszkodok neki halkan, suttogva, nehogy mások is meghallják. Elég baj nekem így is, hogy mindenki erre tekintget.
- Nos, akkor kezdjük el Zarabel kiképzését! – tapsol egyet Kia, aki pont szembe ül velünk, a többi harcossal maga körül. Ahogy elnézem, nem csak én vagyok izgatott, mindenkinek csak úgy csillog a szeme a kíváncsiságtól, a levegő pedig vibrál.
- Gyere – tol Dante előre a derekamnál fogva. Finoman kikísér a nagy tisztás közepére, őt követi még az a pár ember, aki a kiképzésemben fog segédkezni.
- Szia, Zara! – lép hozzám a szőke hajú, ázsiai fiú. Kedvesen mosolyog, és kezet is nyújt. – Shigeki vagyok, az egyik kiképződ. Szerettem volna még tegnap beszélgetni veled egy keveset, vagy legalább bemutatkozni, de Dantéval szépen eltűntetek.
- Ó, bocsánat… - kérek elnézést, de Shigeki csak legyint egyet.
– Ugyan már! De legalább akkor most már a nevemet tudod. Én fogom tartani a bevezető részt, a többiek – int el egy irányba –, addig csak figyelnek, és kiegészítenek, ha kell.
Most veszem csak észre, hogy itt vagyok a tisztás közepén, de Shigekin kívül senki sincs velem. Dante is a kiképzőim kis kupacának közepén áll, akik úgy öt-tízméternyi távolságról figyelnek minket. Kacsint egyet, aztán int, hogy figyeljek a mellettem lévő férfira.
- Nos tehát, kezdjük rögtön az elején! Mit tudsz az energiavámpírokról? – tesz fel egy kérdést. Nem mondhatni, hogy nehezet, csak szimplán furcsa, hogy egy ilyen elvont témát hoz fel.
- Nem sokat. Az interneten valami olyasmit olvastam, hogy mivel nincs saját energiájuk, ezért másoktól szívják el. Még olyan… trükköket is írtak, hogy hogyan lehet kivédeni a támadásukat – válaszolok, de elég hülyén érzem magam. Főleg, hogy csak egyszer kattintottam valami furcsa, mindenféle okkult dolgokkal foglalkozó oldalra, ahol ez állt.
- Nos, igen, az interneten ilyesmik olvashatóak, de ennek a nagy része szemét. Valamit mondjuk anno ki kellett találnunk, ezért összehoztuk ezt a variációt, ami most mindenhol megtalálható – magyaráz kedvesen. – Az igazság viszont az, hogy mi energiavámpírok vagyunk. Magunkat navitas-oknak hívjuk, ami latinul csak annyit tesz, hogy energia.
Én csak nézek ki a fejemből. Egészen sok olyan információt kapok most, ami segít abban, hogy el tudjam őket helyezni a világban. Tehát energiavámpírok, mi? Mondjuk jobb, mintha mutánsok lennének, földönkívüliek vagy ilyesmi.
- Emberek vagyunk, ugyanúgy, mint bárki más, csak többre képesek. Ami azt illeti, sokkal többre. De ahogy hallottam, volt lehetőséged a saját szemeddel látni pár dolgot, így ezt nem kell agyon magyarázni. A világunk energiából épül fel. Ez van benned, bennem, a fáktól elkezdve szinte mindenben. Ez segít a munkavégzésben, a gondolkozásban, minden egyes tevékenység elvégzésében. Mi pedig, a legtöbb emberrel ellentétben, képesek vagyunk arra, hogy ezt az energiát észleljük, elszívjuk, használjuk és tudatosan termeljük. Ezért navitas, azaz energia a nevünk. Nagyon régóta, amióta ember az ember, létezünk. Így a sok középkori boszorkányégetés, vagy akár az ókori varázslók és jósok is szoros összefüggésben állnak velünk. Kezdetben egy klán volt, ami a világ összes navitas-át magába foglalta, de aztán egy rész kivált, és új néven, új célokkal egy másik klánt alapított. Az eredeti nevünk Conděre, ami szintén latint szó, a jelentése megalapítani, elrejteni valamit. A célunk az emberek védelme, akár önmaguktól is. Ott vagyunk mindenhol, és láthatatlanul próbáljuk fenntartani a rendet.
- És mi a helyzet a másik klánnal? – teszek fel egy kérdést, mire Shigeki készségesen válaszol is.
- Még a középkorban váltak ki belőlünk, a vezetőjükkel, Zrícel, már találkoztál. Ők kicsit… máshogy gondolják a dolgokat. Mondhatni, elegük van abból, hogy mindig az emberek jólétéért cselekedjenek, nekik áldozva az életüket. Szeretnének úgy élni, ahogy ők akarnak, az embereket pedig nem tartják méltónak arra, hogy velük foglalkozzanak. Persze náluk, ahogy nálunk is, ez a vélemény egészen változatos erről a témáról. Az ő nevük Invenîre, aminek jelentése rájön, rátalál. Mint a nevekből is látható, sokkal felsőbbrendűbbnek gondolják magukat, de ostobaság lenne minden tagot egy kaptafa alá venni. Mindenesetre már a kettéválás óta tart egyfajta háború a két fél között.
- Erről mesélt Dante. Gondolom, a pénzért, a területekért… - szólok közbe, mikor hallom Shigeki hangsúlyán, hogy egy röpke pillanatra végzett.
- Mondhatni. És mivel korábban voltak gondok a képességeink miatt, ezért jobbnak láttuk, ha az emberek nem tudnak se rólunk, se a háborúról. Aztán itt a jön a képbe a jóslat és te. Tudod… több olyan navitas is van, akik nem akarnak háborúzni, és semlegessé válnak mindkét fél számára. Kano közülük a leghíresebb, aki a legerősebb jósképességekkel rendelkezik. Ő volt az, aki pár évtizeddel ezelőtt létrehozta a jóslatot rólad, aki segíthetsz nekünk nyerni. Eddig érted? – néz rám kíváncsian. – Tudom, kicsit sok lesz az új információból…
- Eddig értem, köszönöm – mosolygok rá. Ő pedig szintén kedves pillantással viszonozza a gesztust, aztán újra beszélni kezd.
- Folytatom akkor, de ha lenne bármi kérdésed az adott témával kapcsolatban, nyugodtan szakíts félbe, jó? – Csak bólintok egyet, aztán újra belevetjük magunkat az elsőre talán kicsit bonyolult, de mindenképpen érdekes témába. – Nos, tehát ez a mostani helyzet. Most pedig jön a lényeg: az alapok. Mint mondtam, mindennek az energia áll a központjában. Ez minden mozgatója és egybetartója. Mindennek van energiája, az emberektől elkezdve egyes tárgyaknak is, amik például árammal működnek. Az energia két fajta lehet: felszíni- és életenergia. Az első, a felszíni, nem más, mint amit mindenki használ. Azok is, akik nem navitasok, hogy tudatosan tegyék. Az emberek a mindennapos társas érintkezésben ezt veszik-küldik egymásnak egy-egy érintéssel, vagy azzal, hogy egymás közelében vannak. Fontos, hogy ez az energia pihenéssel, alvással minden másnapra pótlódik. A másik viszont, az életenergia, ezzel ellentétben csak egyszeri. Ez függ össze az emberi egészséggel és az életünkkel. Elszívni ezt csak energiavámpír tudja, pótolni viszont senki se képes. Nyújts ide a tenyeredet!
Engedelmesen felé nyújtom a kezemet, ő pedig megfogja az egyik ujjam végét, és a bőrére teszi. Hirtelen furcsa bizsergést érzek az ujjam végénél. A kezdetben még apró érzés egyre inkább végigterjed a kezemen, majd végül már az egész testem bizseg.
- Mi ez? – húzom el tőle a kezemet. Nem teljesen el, csak kicsit távolabb, elemelve a bőrétől. A furcsa érzés annyira gyengül csak el, hogy az ujjam vége még lüktet, a testem többi része nem. Viszont mintha erősebbnek tűnnék, mint eddig voltam…
- Ezt hívják elszívásnak. Hívják még visszanyerésnek is, a latin neve recuperatio. A technika minden navitas-tevékenység és képesség közül a legegyszerűbb és legfontosabb. Ez az, amivel a felszíni energiát vagy az életerőt mástól magadba juttathatod.
- De ugye én most nem…? – kapom a kezemet a mellkasom elé elfehéredett arccal.
- Nem, nyugodj meg. Ez csak felszíni energia volt, semmi olyat nem tettél, amivel árthattál volna. Az életenergia a felszíni alatt van, és nem lehet hozzáférni, míg a felszíniből van.
- Ugye tudod, hogy ez nem egészen így van, Shigeki? – szólal meg Aol.
- Persze, de nem akartam szegényt ennél jobban is összezavarni. De ha ennyire szeretnéd, ezt is elmondhatjuk – válaszol Shigeki, én pedig még inkább érdeklődve fülelek. - A helyzet az, hogy a navitas-oknak többféle rangjuk is van, attól függően, hogy mennyire erősek. Öt ilyen rang létezik, amiket egy navitas akkor kaphat meg, ha a szintekhez tartozó alapkövetelményű technikákat képes használni. Az első rang az absorbens, azaz elszívó, szívó. Az ilyen navitasok csak apróbb erőhatásokra képesek, elsősorban az energia elszívására, áramoltatására és kisebb trükkökre. A második rang a transitus, azaz áramoltató. A transitusok képesek az árnyéklépés technikájára és persze mindenre, amire egy absorbens. Aztán jönnek a földi törvények kijátszására és irányítására képes intendans-ok, azaz az irányítók. Ezen kívül még két rang van, az éltetők, az animabilisek, akik a naplépés és tükörlépés technikáiban jártasok, az utolsó rang pedig a flagrans, azaz a lángoló. Ezen a szinten a navitas a természeti elemek irányítására is képes – magyaráz meg pár dolgot Shigeki. – Az utolsó két szinttel rendelkező energiavámpírok képesek rögtön elszívni az életerőt is, nem csak a felszínit és aztán az életerőt. De ne aggódj, tudod, ez nem ilyen egyszerű, sok trükk van ennek a kivédésére. A navitasok közül pedig nem mindig az az erősebb, aki a magasabb rangot viseli, ez a beosztás inkább csak amolyan útmutatás. Simán lehet, hogy egy hármas szintű erősebb egy négyes szintűnél, csak nem érezte úgy, hogy rangot kéne váltania, ezért maradt annál, aminél. Az viszont egyértelmű, hogy ha megkapod mondjuk a negyedik rangot, muszáj rendelkezned a szintnek megfelelő tudással és erővel, és nagy eséllyel legyőzhetsz egy nálad alacsonyabb rangút. De fontos még a tapasztalat is, és az ellenfelek száma. Sőt, ami azt illeti, egy harc rengeteg dologtól függ.
- És honnan fogom tudni megkülönböztetni a felszíni energiát az életerőtől? – nézek Shigekire ijedten. – Mert ha jól gondolom, ha azt valaki elszívja, akkor az illető meghal.
- Igen, ez így van. De hiába ad sok erőt a felszíni energia, amit mi csak simán energiának is szoktunk hívni, az életerő olyan hatalmat nyújt és olyan erőteljes, hogy lehetetlen nem megkülönböztetni őket. És fontos, hogy a technikáknak vannak szabályaik, néha teljesen különbözőek egymástól, de egy lényeges dolog azonos: ha minden felszínit elfogyasztasz, és tovább erőlteted a hatalmad használatát, akkor az életerődből fog eltűnni annyi, amennyi az adott technikához kell. Ez viszont életveszélyes, és sokszor el fogjuk még mondani a rangokkal meg mindennel együtt, tehát ne aggódj.
- Rendben – sóhajtok egy nagyot. Szinte már fáj a fejem sok új tudástól és attól a rengeteg latin szótól, amiknek a kilencven százalékát már el is felejtettem.
- Mielőtt tartanánk egy kis pihenőt, mert látom, rád fog férni, mi lenne, ha válaszolnánk a sok kérdésedre? Biztos vagyok benne, hogy van vagy ezer.
- Ó, az nagyon jó lenne – bólintok egyet. – Hol vagyunk most? Mármint úgy értem, földrajzilag…
- Németországban, pontosabban az ország délkeleti részén – kapok rögtön választ Nerotól.
- És hogy lehet az, hogy én magyar vagyok, és mindenki… beszél a nyelvemen? – nézek körbe szerencsétlenül, utalva arra, hogy kicsit túlzottan műveltek lennének, ha pont az én nyelvemen tudna mindenki. Az, hogy angolul vagy németül tudjanak, szintén jó teljesítmény lenne, de hogy pont magyarul…
- Nos, nem tudunk magyarul – válaszol egyszerűen Dante. – De mivel rájöttünk, hogy nem tudsz se oroszul, se japánul se más nyelven annyira, hogy ezeket mind közöljük veled, ezért a saját hangunkon beszélünk, de energiát fektetünk a dologba, és ezzel elérjük, hogy a mondandónkat a saját nyelvedre fordítsa az agyad. Ez egyfajta… manipulációnak mondható. De ami azt illeti, minél többet beszélünk egy nyelven valakivel, hála az illető szavainak, nagyon hamar meg tudjuk tanulni. Tehát, úgy egy hét múlva már nem fog kelleni energia ahhoz, hogy beszélgethessünk.
- Én tudok magyarul! – kiált fel valaki, egy férfi, a harcosok tömegéből, majd fel is áll. – Magyar vagyok, budapesti bankár. Tehát ha bármiben segíthetek, csak szólj!
- Ó, örülök a találkozásnak! – integetek felé boldogan, mire a férfi biccent egyet felém és leül. Nos, jó tudni, hogy rajtam kívül van még egy ember, aki beszél a nyelvemen… mármint e nélkül a trükk nélkül.
- Ami azt illeti, én is tudok magyarul, Nero, és te is, Shigeki, igaz? – szólal meg Kia, mire Shigeki bólint.
- Igen, éltem ott egy darabig. De a többiek így beszélgetnek veled, már tudod – válaszol a japán fiú, aztán rám néz a második mondatánál. – Aztán még Zríc és Sawaki is biztos tudnak, csak ők ugye pont ellenségek… a többi magyar navitas meg az országodban maradt, hogy intézzék a családod dolgait, meg hogy vigyázzanak a rendre.
- És ha statisztikát nézünk, sok navitas él? – teszek fel egy újabb kérdést.
- Nos, úgy minden ezredik ember energiavámpír, de közülük még csak a fele sem tud róla, és akik tudnak róla, közülük is a legáltalánosabb rang az intendas, az irányító.
- Hmmm, értem. És mi van Zrícel? Ő akkor az I… - akadok meg, de Shigeki rögtön kisegít.
- Igen, az Invenîre vezetője. Mit szeretnél róla tudni?
- Például azt, hogy mennyi idős és milyen szinten van. És mondtad, hogy még jó régen váltatok ketté. Akkor is ő volt a vezető?
- Huszonhét éves, de a helyzet az – válaszol Shigeki helyett Nero, arcán egy grimasszal -, hogy már egy jó ideje. Ő a valaha élt legerősebb navitas, és noha flagrans rangú, könnyedén el tudna bánni bárkivel. Viszont azt nem tudni, hogy valójában mennyi idős lehet. Annyi biztos, hogy tizenkét évvel ezelőtt, mikor a Tanács tagjává váltam, akkor is ennyi idős volt.
- Értem… És nálatok… nálunk akkor most van egy Tanács, ahol tíz tag van. Ti vagytok a vezetői a klánnak, ha jól gondolom. Az Invenîre ben is található ilyesmi?
- Nincs. Valamikor régen mintha lett volna, de mióta Zríc a vezető, egyértelműen diktatúra urakodik náluk – gondolkozik el Nero. – De az is lehet, hogy mindig is az volt. Léteznek irataink a kezdetektől, de sajnos a szétválás idejéről szólóak mind megsemmisültek pár évvel ezelőtt.
Nos, nem semmi. Huszonhét éves és már legalább tizenkét éve? Jól tartja magát, egy szavam se lehet… És amik kiderülnek, egyre durvábbak.
- Lehetséges energiával megállítani az öregedést? – pillantok kíváncsian Shigeki felé. Mert ha igen, az nem semmi lenne. El bírnám viselni, ha nem kéne megöregednem és meghalnom…
- Egy ideig biztos, de hosszútávon annyi energiába kerülne, amit nem lehetne rendesen finanszírozni. És pont ezzel nem vagyunk tisztában mi sem, de valahogy Zríc mégis képes rá. Már pár száz éve ezt csinálja.
- Jézusom! – sápadok el, belegondolva, hogy milyen öreg. Nekem még a saját tizenhat évem is rengeteg, nemhogy egy kész történelmi atlasz legyek! Hogyan bírhat annyi emléket elraktározni anélkül, hogy megőrülne? Olyan hihetetlennek tűnik az egész, mint valami mesében vagy legendában. – És még valami. Nero, azt mondtad, hogy diktatúra van, igaz?
- Igen – bólint egyet, és kíváncsian néz, valószínűleg azt várva, hogy tovább fogok kukacoskodni. És igaza is lesz.
- De Shigeki azt mondta, hogy nem akarnak az embernek segíteni, mert azt akarnak csinálni, amit ők akarnak. Akkor miért viselik el, hogy Zríc az egyedüli vezető? Biztos ott is vannak azért szabályok…
- Ez jogos kérdés – szólal meg Dante, én pedig oldalra fordulva rá nézek. – Zríc valóban Fejedelem, de meglepően sok szabadságot ad az embereinek. Vannak persze kötelességeik, de amíg azoknak eleget tesznek az emberei, sose szól bele az ügyeikbe. De ez nem azt jelenti, hogy magánügyekben nem lehet a segítségét kérni.
- Fejedelem? – nézek rá furcsállóan.
- Tudod, mindenkinek van egy másik neve. Zríc a Fejedelem. Tehát ha csak annyit mond valaki, hogy a Fejedelem zűrt csinált Bécsben, akkor Zrícről van szó – magyaráz Dante.
- És nekem is lesz? – csillannak fel a szemeim.
- Igen, és fegyvered is, ha túl leszel a kiképzésen – mosolyog rám Kia.
- De jó! – szinte felugrok örömömben. Lesz ilyen menő nevem és fegyverem is? Ez nagyon jól hangzik. Bár még jobb lenne, ha esetleg használni is tudnám. De még egy fakanállal se tudok mit csinálni, nemhogy egy gyilkolásra képes eszközzel… remélem, azért majd megtanítanak használni, mert ha rajtam fog múlni, legfeljebb leszúrom magam.
- Még egy utolsó kérdésem van, és több nem jut eszembe – pillantok körbe szerencsétlenül, a kérdést Shigekinek címezve. – A tárgyaknak és növényeknek felszíni- vagy életenergiájuk van, esetleg mindkettő?
- Igazán jó kérdés. A tárgyaknak csak felszíni energiájuk van, ha van nekik, ilyenek például az elektromossággal vagy más energiaforrással működők. A növényeknek és állatoknak viszont van felszíni- és életenergiájuk is, bár jóval kevesebb, mint az embereknek, főleg az előbbieknek. De érdekes, hogy semennyivel nem gyengébb minőségű, ha szabad így fogalmaznom, mint az embereké. Csak nekünk több van.
- Ez tényleg érdekes… - gondolkozok el, Shigekire nézve, aztán teljes ellentétét teszem a korábbi ígéretemnek, mert egy régebbi témába kérdezek bele újra. – És neked is van másik neved?
- Igen – bólint egyet, és a világoskék szemeit mélyen az enyémekbe fúrja. – Vízherceg.
- És Danténak? – pillantok a társam felé, aki maga válaszolja meg a kérdésemet.
- Pusztító. És mielőtt megkérdeznéd, Laa a Láthatatlan, Aol pedig az Árnyak Ura. De a többiekét ráérsz majd útközben kinyomozni.
Pusztító? Milyen név ez? És most jön az a kérdés, hogy ezeket a neveket mi alapján kapják az egyes harcosok? Mert Laa minden, csak nem láthatatlan, és Aol mióta uralja az árnyékokat?
- Értem. És a neveket mi alapján kapjuk? Mert ha jól vettem le, akkor mindenkinek egy neve van, és… lehet valakinek kettő? Vagy két embernek egyező?
- Tudod, hogy nagyon jó kérdéseket teszel fel? Még úgy is, hogy többet nem ígértél – mosolyog rám Shigeki, én viszont csak elpirulok.
- Miért, jók?
- Bizony. Élvezet rájuk válaszolni. Nos, ha már válaszok… egy embernek egy neve szokott lenni a navitas-társadalomban betöltött szerepe vagy a speciális képessége alapján. Így még ha két navitasnak hasonló erősségei is vannak, a nevük más kell hogy legyen.
- Értem. Mindenkinek vannak speciális képességei?
- Persze. Ugyanúgy, ahogy például a tanulók is valamilyen tantárgyakban jók, míg vannak gyengéik is. És igen ritka, hogy valakinek ne lenne valamilyen olyan támadása, védekező technikája vagy mozdulata, ami csakis rá jellemző.
- És te miért vagy Vízherceg? És ha nekem esetleg nincs… ilyen jellegzetességem?
- Azért, mert képes vagyok a víz elemét irányítani, jobban, mint a navitasok általában. És ne aggódj – nyugtat meg -, biztosan lesz olyan dolog, amit a specialitásodnak vallhatsz majd. Sokáig nekem se derült ki, hogy miben vagyok igazán jó.
Nem tudom, valahogy képtelen vagyok elképzelni magam, ahogy másokkal harcolok. Milyen ruhám lesz egyáltalán? És a fegyverem? No meg ez a speciális adottság… hát legfeljebb ha nem fogom krízishelyzetben elsírni magam, már az haladás lesz. Nem hogy még a vizet, mint elemet, képes legyek irányítani, vagy hasonlók… Viszont az nagyon érdekelne, hogy a többieknek mi a nevük, már akiét még nem tudom, és Dante, Laa meg Aol pontosan miért kapták azt a nevet, amit.
- Amúgy – szól hozzá a témához Nero – neked már van egy neved, mégpedig az, hogy Kiválasztott. De, szerintem, ha valami különlegességed a felszínre bukkan, esetleg kaphatsz még egyet, vagy lecserélhetjük a mostanit.
Bólintok egyet, de aztán újból megszólalok, mert eszembe jut valami. – És ha van egy harcos, aki meghal, az utána következő nemzedékből egy hasonló erejű vagy helyzetű navitas megkaphatja a nevét?
- Tényleg jó kérdéseket teszel fel. Tudod hány ember kérdezte ezt meg tőlem eddig? – pislant rám Shigeki elismerően, aztán válaszol a ki nem mondott kérdésemre. – Talán hárman, pedig nem ma kezdem az energiavámpírok kiképzését. Amúgy ilyen még nem fordult elő, talán csak két esetben, ha jól emlékszem. Ilyen esetben viszont hozzáteszik, hogy a megszólítás első vagy hányadik viselőjéről beszélnek, esetleg hozzámondanak egy nevet is a pontosítás kedvéért.
- Értem… - mélázok el, de hamar észreveszem magam, és inkább visszatérítem az elkalandozó gondolataimat a tisztásra, ahol állunk.
- Azt hiszem, az elmélet mára elég lesz. A nap hátralévő részében a fizikai aktivitásra kell ráállnunk. Mielőtt bármit is elkezdhetnénk komolyan tanulni, kell egy kis alap, amire építhetünk. Tehát úgy gondoltam, hogy a héten elméletet veszünk és edzünk, aztán utána rátérhetünk a nehezebb dolgokra – ismerteti velem Shigeki az előrelátható tervet.
- Még egy utolsó kérdésem lenne, aztán részemről folytathatjuk – kezdek bele a beszédbe.
- Mondd csak!
- Mennyi időbe telik általában egy navitas kiképzése?
- Sok dologtól függ, elsősorban például a vámpír szintjétől, fejlődési időszükségétől, hogy mennyire ér rá, vagy hogy mennyire fontos, hogy minél előbb harcba állhasson, de persze más kis dolgok is bekerülhetnek a képbe. De ha egy normális kiképzést nézünk, mint mondjuk Laaé, az beletelik két évbe.
- Jézusom! – düllednek ki a szemeim, és kis híján még a számat is nyitva hagyom. – Két évbe? Hát az nagyon sok!
- Attól függ, honnan nézed. Mivel közel laknak egymáshoz, ezért ez egyfajta előny, viszont mivel tanár-diák viszony van közöttük és Laanak tanulnia is kell, Aol pedig dolgozni kényszerül, ezért nehéz nekik találkozni feltűnés nélkül. Ez pedig nyújtja a kiképzési időt.
- Az idő pedig gyorsan szalad ám! – rikkantja el magát Laa a szokásos vidámságával.
Nem semmi, két év… bár van egy olyan érzésem, hogy az én kiképzésemet szupergyorsasággal fogjuk elvégezni. Bár a kész kiképzőosztagomra nézve nem hinném, hogy ez egyenlő lenne a minőségromlással. Mielőtt azonban még megkérdezhetném, hogy akkor én mennyi időre számítsak, Shigeki újból megszólal.
- Két év tényleg gyorsan elrepül, de egyénenként változó és a körülményektől függ. Jobb, ha tudod, hogy úgy terveztük, az év végére ki leszel képezve, és megkapod nem csak a fegyveredet, de a ruhádat és minden mást is.
- Az év végéig? De hiszen az csak négy… négy és fél hónap! – nézek körbe kicsit ijedten. Laa két éves kiképzését nekem kevesebb, mint fél évbe akarják belezsúfolni? Hát akkor nagy hajtásra kell számítanom, nem? És iskolaidőben hogy fogok tudni ide utazgatni? Ez nem a Harry Potter, hogy beszállok egy repülő Trabantba… De még csak mágikus vonatról se tudok.
- Igen, ezért kell ügyesnek lennünk, fő az optimizmus. Ne aggódj, nem lesz semmi gond, minden esetleges problémát áthidalunk – kapok még egy utolsó mosolyt, aztán inkább befogom. Már biztosan zavaró lehetett a tucatnyi kérdést, amit feltettem, és hiába mosolyog Shigeki kedvesen, attól még neheztelhet rám. Aztán csak bólintok, és belevetjük magunkat az edzésbe.


A délelőtt pillanatok alatt elszáguldott, szinte észre se vettem, ahogy repültek a percek. Mondjuk időm se nagyon volt a nem létező órámat bámulni félpercenként, várva a gyakorlatok mielőbbi befejezését, de tényleg gyorsan szaladt az idő. A sok tevékenykedés lekötött, főleg a vége felé, mikor már alig álltam a lábamon. Ha nem csináltam meg vagy ezer felülést, hátizom erősítő gyakorlatot és nem futottam legalább húsz kilométert, akkor egyet sem. De ezek mellett még vagy egy tucatnyi feladatot végeztünk, kezdve a lábemeléstől egészen a fekvőtámaszig, de igyekeztem nem nyávogni, hanem edzeni. Az viszont meglepett, hogy sokkal jobb erőnlétem volt, mint amire számítottam, ezért egy kis elégedettség is végigfutott rajtam.
Külön jó pont volt, hogy Shigeki is csinált velem mindent, és nem csak a kispadon – jelen esetben pavilonban – ült és dirigált. Mondjuk az én tempóban számolt, de például míg én egyszer felültem, ő már legalább az ötödiknél tartott. Igazán jól esett, hogy ő is csinálja, és valahogy képes volt mindig úgy kiszámítani a kétperces kis pihenőimet, hogy már a végemet jártam, mire lazításra intett.
Közben persze a többiek sem lazsáltak, hanem a maguk módján edzettek. Voltak, akik nyújtottak és mindenféle akrobatikus mutatványokat csináltak a fák közelében, míg mások futottak vagy pusztakezes harcot vívtak. Ilyenkor nem tudtam nem őket figyelni, annyira lenyűgözően, könnyedén hajtottak végre minden mozdulatot. Shigeki még engedte is, hogy nézzem őket, ha közben nem állok meg, így mondhatni jól összedolgoztunk, és mindkettőnk kívánsága beteljesülhetett: edzettem és figyeltem is.
Legnagyobb meglepetésemre délután négy óra volt, mire végeztünk. Senkire és semmire se várva másztam fel a szobámig, aztán vettem egy hideg zuhanyt, és persze kicsit le is dőltem, bár azért aludni nem aludtam.
Ami azt illeti, csak most, miután már kész vagyok mindennel, amit terveztem, jut eszembe, hogy nem is tudom, Laa és Aol, na meg Dante miket csináltak. Nem emlékszem, hogy láttam volna őket a tisztáson az elméleti dolgok tisztázása után, bár ez még nem jelenti azt, hogy ne lettek volna a közelben. Voltunk annyian a nyílt területen, hogy simán edzhettek tőlem öt méterre úgy, hogy észre sem vettem őket. Bár, az órára nézve, hamarosan úgyis vacsora lesz, és biztosan ott lesznek ők is. De azt hiszem… Dantét megnézem, hátha itt van a szomszédban. Így fogom is magam, és kopogok párat a falon. Ahelyett viszont, hogy némaság vagy pár koppanás jelezné, hogy a túloldalon van-e, egyszerűen csak kisétál az árnyékba burkolózott falból.
- Jézusom, ezt ne csináld többet! – kapom a kezeimet a mellkasomhoz. Annyira hirtelen bukkan fel, hogy nem csak hogy kis híján nekem ütközik, de még halálra is rémiszt. – Miért nem használod mondjuk az ajtót? Itt van fél méterre.
- Talán mert lusta vagyok? – túr bele a hajába, arcán a levakarhatatlan győzedelmes vigyor.
- Inkább csak élvezed, hogy ijesztgethetsz – javítom ki, aztán jobban szemügyre veszem. Egy sima, kék farmert visel egy fehér pólóval, és most egy különlegesen díszes övre van csatolva a kardja, tokostul.
- Részben – bólint egyet őszintén, és még inkább kiszélesedik a vigyora. – Tetszik?
- Nagyon! – pillantok rá csillogó szemekkel. – Megnézhetem a kardodat közelebbről?
- Persze – válaszol, aztán egy gyakorlott mozdulattal előhúzza a hosszú, tökéletesen megmunkált, ezüstösen csillogó fémet. Minkét kezével megfogja, aztán felém nyújtja, hogy jobban láthassam. Még múzeumokban vagy az interneten se láttam olyan csodás fegyvert, mint amilyen az övé. Annyira könnyűnek látszik, mégis biztosan nagyon éles. Csillog, mint valami drágakő, és a pengéjébe egy sárkány van vésve.
- Váó, ez fantasztikus… - ámulok el, szinte szóhoz sem jutok. – Honnan van?
- Még a kiképzőmtől kaptam, miután vége lett a tanításomnak. Egy eredeti, antik katana, amit direkt az én ízlésem alapján újítottak fel. A neve Ezüst Végzet.
- Neve is van? – lepődök meg sokadszorra a mai napon.
- Igen, mindenkinek visel nevet a fegyvere. Ez amolyan… hagyomány. Hiszen minden harcosnak van a kezében fegyver, ami segíti őt. Ezért kapnak nevet is, és léteznek olyan fegyverek, amik több kiegészítővel is rendelkeznek, mint két tinilány együttvéve.
- A te kardod is ilyen?
- Nos, nem hazudnék, ha azt állítanám, hogy legalább harminc tokom van neki, és még ennyi övem is – mosolyodik el. – Kíváncsi leszek, milyen fegyvert fogsz kapni, és majd milyen nevet adsz neki. Vagy esetleg nekik, ha kettő lesz.
- Én sok mindenre kíváncsi vagyok, ami azt illeti – utalok a kiképzésre elsősorban, aztán minden másra, amit már konkrétan megfogalmaztam magamban.
- Csak idő kérdése, és mindent megtudsz majd. De azért elég sok dolgot tudtál meg ma, nem?
- Ne is mondd! – sóhajtok egyet. – Annyi idegen szót mondott Shigeki, hogy szerintem a felét se tudnám visszamondani. Sőt, egyet se.
- Semmi baj. Idővel megszokod majd a latin elnevezéseinket, és azoknak a navitasoknak a nevét is megtanulod, akik itt maradtak. Csak adj magadnak egy kis időt, azért ez nem kevés új információ. Ja, és szereztem neked pár ruhát, ha minden igaz, a te méreted az összes.
- T-tényleg? – pillantok rá kíváncsian.
- Igen, majd vacsora után áthozom őket – válaszol, de mikor rám nézve találkozik a kissé ijedt arckifejezésemmel, próbál megnyugtatni. – Ne aggódj, nem fekete bőrszíjakat hoztam ruha gyanánt, de nem is télikabátot. Tetszeni fognak, biztos vagyok benne.
- Rendben – sóhajtok kicsit megkönnyebbülten, de ebben az is közrejátszik, hogy eszembe jut Dante foglalkozása. Bár az tény, hogy az, hogy valaki modell, nem azt jelenti, hogy egyben jó ízlése is van. De azokból a ruhadarabokból ítélve, amiket hordani szokott, tényleg nincs miért aggódnom.
Nagy nehezen levánszorgunk, vagyis inkább én levánszorgok az óriási teremig, bár Dantén nem látszik, hogy edzett, vagy akár csak egy ujját is megmozdította volna. Mintha csak lazsálna egész nap, olyan lendülettel lépdel mellettem.
Az étkezőbe beérve rögtön ki is szúrom Laat és Aolt, akik Shigeki társaságában falatoznak.
- Ugye nem késtünk? – kérdezem Laat, aki egy fejrázással válaszol, de biztos ami biztos alapon Shigeki is megszólal.
- Fél perce érkeztünk le mi is – mosolyog kedvesen, aztán jó étvágyat kívánunk egymásnak, és enni kezdünk. Egész csendben vagyunk, így a hangos kiabálás, aminek hangforrása alig pár méterre, a Tanács asztalánál található, rögtön eljut hozzánk is.
- Hagyj békén! – ordítozik egy fiú, aztán sértődötten kirohan a szobából.
- Mi történt? – kapom a fejem riadtan a hangosan csapódó ajtó felé.
- Gondolom, a kis ficsúrnak nem tetszik valami – morog Aol, mintha csak megsértette volna valaki.
-A fiú neve Rylo, és veled egyidős. Egy transitus, aki nemrég csatlakozott hozzánk, miután elhagyta az Invenîre klánt – magyaráz Shigeki, de nem úgy tűnik, mintha nem kedvelné a fiút.
- Elhagyta? Vagyis csak úgy „átigazolt”, mint ahogy a fociban szokás? – húzom fel a szemöldökömet. Az addig rendben van, hogy vannak a klán tagok és a semlegesek. De arra nem is gondoltam, hogy lehetséges lenne mozogni az egyik klánból a másikba.
- Kétféle mód van ilyesmire – próbálja egyszerűvé tenni a dolgokat Aol. – Lehetséges, hogy nem találja a helyét a klánjában, és teljes mértékű tagjává szeretne válni a másiknak. Vagy lehet úgy is, hogy csak egy bizonyos dologban nem ért egyet a sajátjaival, és ideiglenesen az ellenség közelében tartózkodik, esetleg a későbbiekben semlegessé is válthat. Ennél viszont az a gond, hogy ha olyan navitasról van szó, aki oszlopos tagja volt a klánjának, a másik célpontjává válhat a tudása miatt. Elég bonyolult politikai viták szoktak születni ezekből. Akkor viszont, ha alacsonyabb rangú vagy kezdő harcosról van szó, mint ennél a fiúnál, aki mellesleg a Conděre tagja szeretne lenni, nincs ilyen gond. Simán átjött, csak nem nevelték meg eléggé odaát, és egy szemtelen, gőgös kis ripacs lett. Na meg persze egy ideig nem is fognak úgy bízni benne, mint a többiekben, akik alapból itt kezdték a karrierjüket, nálunk. Aztán pont emiatt ez amolyan támadási felület ellene. Nem egyszerű dolgok ezek.
- Nem Nero a kiképzője? – néz Laa Aolra bizonytalanul.
- De, Nero próbálja kicsit megnevelni – válaszol Shigeki. – Amúgy nem rossz gyerek, csak túl sok keserűség és sérelem érte, ezért viselkedik valami elkényeztetett újgazdagként.
- És ha van valaki, aki mondjuk vele ellentétben csak valami vitába keveredett, azzal mi történhetne? Mármint ha nem válik semlegessé, lehetséges, hogy visszatér a sajátjaihoz vagy mást csinál? – kérdezek, mire Aol magához képest meglehetősen bőbeszédűen válaszol is.
- Nos, ha sikerül megegyezni a vezetőjével, vagy mi esetünkben vezetőivel, akkor simán visszafogadják. Viszont ha valami fontos dolgot szúrt el, előfordulhat, hogy pont az előbb említett tudása miatt akár a saját kiképzője öli meg, nehogy az ellenség elkaphassa és kiszedhessen belőle lényeges dolgokat. Viszont olyanra is volt már példa, nem is egyszer, hogy valamilyen erkölcsi kérdésben nem értett egyet a vezetőjével az illető, és az ellenséget támogatta, így azok megkímélték az életét. Aztán persze akárki akárhonnan válhat semlegessé is. Erre gondoltál?
- Igen, köszönöm, Aol. És itt is vannak kémek, vagy ilyesmik? Gondolom, az Invenîre örülne, ha tudna fontos információkat rólunk, és fordítva – gondolkozom el.
- Nos, fogós kérdés. Valamilyen minimális szinten biztosan vannak kémek, de a fontosabb dolgokat mindig olyanokra bízzák nem csak nálunk, hanem, gondolom, Zrícéknél is, hogy az illetőben bízni lehessen. Mindig vannak olyan képességű navitasok, akik érzékenyek a hazugságokra, vagy megérzik maguk körül az ellenséget, így hamar kiderülnek ilyesmik. És ha belegondolsz, ugyan ki akarna az ellenséggel együtt élni hosszú ideig, mire végre beavatják a mocskos kis részletekbe? Idegölő lehetne, mondjuk Zríc képébe vigyorogni, miközben tisztában vagy az erejével, és azzal, hogy ha lelepleznek, nincs a közelben senki, aki segíthetne. És alapból az ő módszereiket alkalmazni… - harap bele a szendvicsébe Aol, így elhallgat.
Nem semmi. Ezt hívnák úgy, hogy a nagybetűs élet? Mert ez a sok politikai dolog elég bonyolult. És még azoknak milyen nehéz lehet, akik, velem ellentétben, nem csak nézelődnek, hanem benne ülnek a történések közepében, és dönteni kötelesek! Azt hiszem, ezzel most a Tanács összes tagja nagyot nőtt a szememben. A felelősségük is sokkal nagyobb, mint amilyennek tűnik. A bázisok fenntartása, a kiképzések rendezése, a harcok nyomainak eltüntetése, a háború menetének féken tartása… nem lennék a helyükben, az biztos. De úgy, hogy erősebbek és úgy általánosságban idősebbek, mint mi, talán még jobb is, mintha tapasztalatlan fiatalok ülnének a helyükön. Szegény Kia viszont velem egyidős! És még a Tanács mostani felelős vezetője, vagy mi…
A kis trécselésünk után beáll a némaság, ami most abszolút nem zavaró. Laat elnézve fáradt ő is, és noha a többiek nem tűnnek nyúzottnak, de attól még biztosan ők is szeretnének kicsit spórolni az energiáikkal. Így én sem szólalok meg, amúgy is kérdezgettem most is eleget.
- Én azt hiszem, megyek is aludni, mert kész vagyok – ásít egyet Laa, és elköszönve Aollal el is tűnnek. A többi harcos is így tesz, még Dante és én is. Felkísér a szobámba, aztán egy intéssel ő is visszahúzódik a sajátjába.
Mikor belépek, rögtön az ágyamon meg is látok négy óriási táskát, amikbe beletúrva ruhákat találok. Mindet kipakolom, és némán áldom Dante nevét, mert iszonyatosan jókat választott. Nem is tudom, honnan szerezte őket ilyen hamar, de mind nagyon szépek és tökéletesek a nyárra. Halászgatyák, ujjatlan és rövid ujjú pólók… és persze azért egy-egy pulcsit meg hosszúszárú nadrágot is találok. Meg rengeteg fehérneműt és papucstól elkezdve sportcipőig mindent.
Ujjongok egy sort, de aztán kezdenek elnehezülni a tagjaim, tehát úgy döntök, hogy kicsit lehiggadok. Az új holmiimat gyorsan elpakolgatom, aztán a Kia-tól kölcsönbe kapott ruhákat két táskába gyömöszölöm, és elindulok, hogy odaadjam neki. Arra sétálok, amerre múltkor Nero-t láttuk Dantéval a vezetői szárnynál.
Meglepetésemre oda is érek, nem tévedek el. Az viszont továbbra is kérdés, hogy melyik szoba lehet Kiaé, így nagy szerencsém van, mert hangokat hallok a folyosó vége felől. Mikor a zajok tulajdonosa közelebb jön, az ebédlőben kiabáló fiút ismerem fel benne. Próbálok viszont úgy tenni, mintha nem lettem volna szem- és fültanúja annak, hogy milyen botrányt csapott. Amúgy egy nálam kicsit magasabb, oldalfrufrus, szőke fiúról van szó, viszonylag egyszerű öltözetben, a két oldalán egy-egy apróbb tokkal. Valószínűleg tőrök lehetnek bennük, bár a tárolók egészen más alakúak, mint egy sima késé vagy más szúrófegyveré.
- Ne haragudj, nem tudnád megmondani, hol van Kia szobája? – szólítom meg kicsit bizonytalanul, arcomra egy szerencsétlen vigyort varázsolva. Talán kicsit megenyhül, ha látja, hogy segítségre szorulok, és nem lesz velem bunkó, vagy ilyesmi.
- Persze, a 122-es, arra – mutat mögém. Viszont egyáltalán nem illetlen vagy beképzelt, mint ahogy például Aol lefestette. Teljesen normális hangon, kedvesen válaszol. Aztán miután kinyögtem egy „Köszi!”-t, legyint egyet, és megy is tovább. Követem addig, míg Kia ajtajához érünk, ő azonban tovább siet, és eltűnik a saroknál.
Megköszörülöm a torkomat, aztán bekopogok. Semmi válasz. Kopácsolok még egy kicsit, hangosabban, mint az előbb, hátha nem hallotta az előző próbálkozásomat. De semmi nem történik. Valamilyen ostoba ötlettől vezérelve megpróbálom kinyitni az ajtót, ami tényleg nincs zárva. Belépek, így egy pici, kivilágított folyosón találom magam. Becsukom magam mögött az ajtót és alig haladok két lépésnyit, máris a hálószobában találom magam, ahol viszont olyan látvány fogad, hogy a pulzusom egy pillanat alatt százszorosára emelkedik.
Arra számítottam, hogy legrosszabb esetben Kia alszik vagy nincs is itt, ehelyett viszont ott fekszik az ágyában. Ezzel semmi gond nem lenne, ha az valaki, aki az ölében tartaná, nem Zríc lenne. Pedig ő az, teljes életnagyságban.
A számat automatikus kiáltásra nyitom, de hiába akarnék sikítani, nem hagyja el hang a számat. És mikor hátra szeretnék lépni, hogy minél messzebb legyek tőle, nem mozdulnak a lábaim. Minden, ami tehetek, hogy riadtan fogom az egyik kezemmel a torkomat, hátha az segít majd a megszólalásban, miközben a kétségbeeséstől könnyek gyűlnek a szemembe.
- Pssztt… halkan – szólal meg a férfi nyugodtan, engem csendre intve. Úgy csinálja, mintha tudnék mozogni vagy beszélni, így viszont, hogy nem tudok… ezzel csak azt bizonyítja, vagy arra utal, hogy ő gátol a cselekvésben.
Csak néz rám egy ideig, aztán inkább az ölében alvó lányra pillant. Villámgyorsan végigfut az agyamban a gondolat, hogy vajon mit akar vele csinálni. Meg akarja ölni? Akkor viszont nem altatta volna el. Jobban megnézve pedig Kia sírt, mielőtt elaludt volna. El akarná rabolni?
Ahelyett viszont, hogy megmozdulna, az ijesztő aurát árasztó férfi csak finoman végigsimít Kia arcán, és ad a homlokára egy puszit. Én pedig csak tátogok, még mindig nagyon ijedten. Viszont minél többet nézem Kiát, aki takaróba burkolva Zríc karjai között fekszik, annál furcsábbnak találom a jelentet. Mi köze lehet Kiának, a Tanács vezetőjének, Zríchez, az Invenîre főnökéhez?
- Nem kell ilyen feszültnek lenned – pillant rám a ragadozó-tekintetével, ami egészen másmilyen, mint ahogy Kiát figyelte. A hangja teljesen higgadt, a hangerejét tekintve halkabban beszél, mint normál esetben.  – Ha meg akarnálak ölni, már rég halott lennél.
Csak nyelni merek, és gyakori pislogással próbálom a zavaró könnycseppeket kiebrudalni a szememből.
- Csak tedd le táskát, amit hoztál. Remélem, tudod, hogy pont rossz időben vagy rossz helyen.
Bólintok egyet, próbálva visszafogni a remegést, ami lassan végigszalad minden tagomon. A táskát – mivel egyedül a felsőtestemet tudom csak mozgatni -, egyszerűen ledobom, hagyva, hogy halkan puffanjon a földön. Nem merem megkockáztatni, hogy miközben én lehajolok, ő bármit csináljon, míg nem figyelek, ezért mereven állom a tekintetét.
- Olyat láttál, amit nem kellett volna. De most már úgyis mindegy. Csak visszamész a szobádba, mintha mi se történt volna, és elfelejted, amit itt találtál. Nem beszélsz róla senkinek, érted? Mégis csak jobb lenne úgy, mintha halott lennél, nem? – adja ki a parancsokat, mire újból bólintok egyet, a fogaimat összeszorítva. Próbálok nem gondolni semmire, arra meg pláne nem, hogy milyen helyzetben vagyok. – Holnap teszek itt egy hivatalos látogatást, tehát még látjuk egymást. Elmehetsz – int, a lábaim pedig megindulnak kifelé – maguktól. Akkor tudom újra átvenni fölöttük az uralmat, mikor már a folyosón állok. Miközben pedig sietős léptekkel, egy óriási gombóccal a torkomban haladok a szobám felé, csakis az jár a fejemben, hogy bajban vagyok. Méghozzá óriási pácban, és ötletem sincs, hogy mit tegyek.

2 megjegyzés:

  1. Ú, basszus, a vége ütött! Semmi ilyesmire nem számítottam. :D

    Az energiákkal kapcsolatban, amikor írod, hogy mindennek van: nem úgy akartad, hogy a növényeknek van kevesebb, mint az állatoknak?

    VálaszTörlés
  2. Ó, örülök, hogy sikerült meglepetést okoznom ^^ Szerintem szegény Zara se számított rá...:,3

    De, köszönöm, hogy szóltál D: Gyorsan javítom is :3

    VálaszTörlés