2012. május 19., szombat

Conděre (Rémálom 4. feji)


Nem is próbálom meg számolni az időt, amit a néma sötétségben töltünk. Csak arra figyelek, hogy nehogy megmozduljak, mert erre korábban Dante felhívta a figyelmemet. Izgulok egy kicsit, de olyan érzésem van, hogy tényleg nem lesz semmi baj. Hiszen már azokkal vagyunk, akik menedéket nyújthatnak számunkra azokkal szemben, akik meg akarnak ölni. Kérhetnék most ennél többet?


Dante finoman megszorítja a kezem. De nem csupán egyszer kicsit erősebbé teszi a fogását, hanem óvatosan dörzsölgetni kezdi a kézfejemet. Megnyugtat ez a fajta jelzés, és el is mosolyodok. Kár, hogy nem látom az arcát, ahogy valószínűleg ő sem engem.

A pár percnyi csend és feketeség után mintha világosodni kezdene minden. Körbenézek, de nem látok különösebb változást. Mikor azonban felfelé tekintek, ahogy legutóbb… látom az eget. A sötétkék, csillagokkal teli, gyönyörű égboltot, rajta pedig a holdat. A látvány után megkönnyebbülten sóhajtok, de ügyelek rá, hogy a lehető legkevesebbet mozogjak. Anélkül, hogy bármit is tennék, utána fel is érünk a felszínre.

A hely, ahová érkezünk, egy óriási épületcsoportból álló villa, vagyis annak udvara. Itt állunk szemben a csodálatosan kivilágított, a régi és mai modern idők jeleit úgyszintén magán viselő óriással szemben; az előttünk elterülő építmény valószínűleg a főépület lehet. Szinte mesébe illő, krémes sárga színét az előnyös kivilágításnak hála még ilyen sötétben is látni; a sok ablakkal rendelkező, ízlésesen díszített alkotmány barátságosan, hívogatóan és mindenekfelett tiszteletet kivívóan magasodik fölénk.

Ez a hely fantasztikusan szép… Azzal a szándékkal nézek jobban körbe, hogy még több szépséget találjak, és nem is kell sokat szemlélődnöm ahhoz, hogy minden eddigi rossz érzés egyszerűen eltűnjön a lelkemből. A véget nem érő, hosszában elterülő épületek; a csodásan kivilágított és óriási udvar; a lágy, meleg szellő, ami mocskos ruháimba és hajamba kap finoman…  a vad, hívogató éjszaka illata; a denevérek szárnysuhogtatása… Szavakba se tudnám önteni se a látványt, se pedig azt az érzést, amit ez a csodálatos környezet keltett bennem.

- Nyugodtan mozoghatsz – engedi el a kezemet Dante, és lépek is egyet előre, az arcomon sugárzó mosollyal.

- Istenem, de szép itt! – szólalok meg, szavaimban csodálattal és leplezetlen lelkesedéssel. Egyszerűen képtelen vagyok csöndben maradni, ez a kijelentésem szinte kényszerítette magát.

- Ugye? Ez itt a Conděre egyik európai bázisa – ad magyarázatot a vállamat még mindig fogó fiú, aki még korábban jött hozzám, hogy megnyugtasson. Most azonban leveszi a kezét rólam. – Holnap majd alaposabban is körül fogsz tudni nézni.

- Igen, most pihennünk kéne – lép ki a körülöttünk lévő tömegből az a férfi, akivel Zríc annyit vitatkozott még a lakótelepen. Azt hiszem, Nero a neve. A kardját egyszerűen a hátán lévő tokba teszi, és az épület felé int. Aztán elindul, és mikor a főbejáratot képező nagykapuhoz ér, széttárja a karjait, mire az ajtószárnyak kinyílnak, és bepillanthatunk a belül fényben úszó épületbe.

- Fáradjatok be mindnyájan! - invitál be bennünket Nero, mi pedig különösebb ellenkezés és gondolkozás nélkül lépdelünk utána, be a fényességbe. Azon pedig, hogy a kapukat milyen módon nyitotta ki, már fenn sem akadok.

- Köszönöm a segítséget, fiúk – visszhangzik a meleg térben Nero hangja, aki az egyik csoportnyi harcoshoz szól. – Tiétek a D szárny, dőljetek csak le. A reggeli nyolckor kezdődik majd az étkezőben.

Azután a többiekre néz, akik három kisebb csoportra bomlanak, és egy-egy ember vezetésével elindulnak az épület különböző pontjai felé. Az engem bíztatott fiú vezeti az egyik csoportot, míg a másikakat két idegen férfi és egy lány. Pillanatok alatt el is tűnnek, így Nero, Laa, Aol, Dante és én maradunk már csak az óriási csarnokban.

- Laa, kérlek, mutasd meg Zarának a szobáját, majd térjetek ti is nyugovóra.

- Rendben - mosolyog vissza a lány, izgatottan rám pillantva.

- Reggelire hivatalosak vagytok ti is, lehetőleg ne késsetek. Zara!

- Igen? – kérdezek vissza Nerotol, érdeklődve.

- A szobádban mindent megtalálsz, amire szükséged lehet - mosolyog rám kedvesen, bár kissé fáradtan.

Alig fejezi be a mondatot, becsukom a szemem. Keményen próbálkozom, hogy újra kinyissam őket, a pilláimra viszont mintha ólomsúlyokat akasztottak volna. Az érzés azonban egyik pillanatról a másikra borít el, és a testem minden egyes porcikáján végigszalad. Mintha az összes erő kiszállna belőlem, vagy inkább kiszívták volna... érzékelem, ahogy egyre gyengülök, megremegnek a lábaim, majd csak tehetetlenül Dante felé dőlök, aki szó nélkül felkap.

- Conděre Tanácsának tagjai? - hallom meg Aol távolodó hangját, ahogy a lehető legkevesebb szó felhasználásával próbál kérdést alkotni.

- Úton vannak a többiek, délutánra itt is lesznek. Valamint még a holnapi napon szerét fogjuk ejteni egy ülésnek, ahol eldöntünk minden továbbit. De most késő van, a többi dolog ráér majd holnap. Jó éjt! – búcsúzik el végül Nero, és még hallom a távolodó lépteit.

- Jó éjt - zengnek a válaszok, amiket már alig érzékelek. A legutolsó dolog, amire emlékszem, hogy egy kis idő elteltével valami puhán landolok, aztán magába szippant a békés éjszaka.





Világosság. Mi lehet ez az irritáló fény? Hogy a választ megtudjam, kinyitom a szemem. Szép lassan, de így is időbe telik, hogy még mindig kómás fejjel és valószínűleg össze-vissza álló hajjal nézhessek körbe a szobában.

Kényelmesen felülök az ágyban. Mármint fel akarnék inkább, de az egyik kezemet nem tudom magam alá húzni, mert a takaró alatt van, ami pedig össze-vissza van gabalyodva Dantéval. Inkább nem mocorgok tovább, hanem visszafekszek az ágyba az alvó mellé, aki még nyugodtan szuszog. Olyan békés az arca… Így, alvás közben még szebb. Tudom, hogy furcsa egy srácra a szép jelzőt használni, de tényleg gyönyörű. A bőre tiszta és porcelánhatású, és fantasztikusan sima az arcéle. Ha kicsit hosszabb lenne a haja és lennének szárnyai, még angyalnak is hinném. De ha azt nézzük, ő tényleg egy angyal, az én őrangyalom, aki mindig vigyáz rám.

A pozíció, ahogy elhelyezkedett, vicces. Olyan kicsavart… össze-vissza vagyunk tekeredve. Noha nem jellemző rám az esti mozgás, de biztos vagyok benne, hogy mikor lefeküdtem aludni, még nem ilyen helyzetben voltunk. De ha már lefekvés… nem is igazán emlékszem a történtekre. Mindegy, biztosan Dante hozott fel ide, mivel csak annyi rémlik, hogy olyan hirtelen álmosodtam el, ami nem jellemző rám.

- Min gondolkodsz? – hallom meg Dante nyugodt, bár kicsit még álmoskásnak tűnő hangját. Észre se vettem korábban, hogy fent van, így meglep, hogy megszólal.

- Ugye nem keltettelek fel? - utalok az előbbi mocorgásomra.

- Nem, ne aggódj. Félig fent voltam már, mikor észleltem, hogy valami perverz dolgon töröd a fejed - ül fel az ágyban, és aranyos hangokat kiadva kezd el nyújtózkodni, közben az izmai mintha táncolnának…

- Hogyhogy perverz dolgon? - csattanok fel megjátszott sértődöttséggel a hangomban. – Semmi OLYAN dolgon nem agyaltam!

- Hát, ha te mondod… Akkor viszont miért vagy zavarban? - néz rám vigyorogva, mire a takarót a fejemre húzom, hogy ne lássa fejtetőmig bevörösödött arcomat.

- Csak azon gondolkoztam, amik történtek. Olyan ez az egész, mintha csak álmodtam volna. Pedig nem, igaz? – A kezdetben vidám hangom kicsit komorabbá válik, ahogy egyre sötétebb témákat hozok fel.

- Nem, tényleg megtörtént minden – válaszol egyszerűen, én pedig leveszem a fejemről a takarót.

- Aggódom anyuék miatt. Ha valami bajuk esik… - A mondatot befejezni azonban nem tudom, mert a hangom elcsuklik.

- Nyugi, biztosan semmi bajuk – kapok tőle egy kedves mosolyt. - De arra kíváncsi leszek, hogy milyen sztorit találnak ki az eltűnésed fedezésére.

- Biztosan jól vannak? – nézek még rá kissé aggódva, de határozottabban megkönnyebbülök, mikor bólint egyet.

Míg este nem tudtam megnézni, most alaposan is szemügyre veszem. A haja tényleg össze-vissza áll, és a legtöbb férfi hajához képest hosszú. Persze közel sincs az enyémhez, ami a mellemig ér, de azért nem pont kopasz. A színe azonban nagyon világos. Olyan, mint a tévében egyes hidrogén szőke modelleké vagy színészeké, de még annál is világosabb. Ahogy rásüt az ablakon beszűrődő fény, szinte teljesen fehérnek tűnik. A furcsa árnyalata ellenére azonban nagyon dúsnak és puhának látszik.

A hajáról a tekintetem szép lassan lekúszik a szemeire. Vagyis inkább csak egyes számban, mert csak az egyik szemét látom, a másikat a tegnap is felfedezett kötés fedi. Amit viszont alaposan szemügyre tudok venni, szintén világos színű. Szinte teljesen fehér a szivárványhártyája, de van benne egy szürkéses árnyalat, ami kicsit élőbbé teszi. De még így is nagyon mű hatása van, mintha csak valamiféle parti kontaktlencsét hordana.

- Szólj, ha végeztél a megcsodálásommal – dobja hanyatt magát lazán az ágyon, a kezeit a tarkója és az egyik párna közé csúsztatva. A szemeit becsukja, én pedig próbálom a lehető legkevésbé feltűnő módon csorgatni a nyálam a kigyúrt, és meztelen felsőtestének láttán. A fekete hosszúnadrágot még mindig hordja, a bakancsát azonban levette, és csak egy fehér zokni van rajta.

- Álmodj csak! – legyintek felé, aztán kisétálok a fürdőbe.





-  Hozod a formádat, Zara – beszélek magamhoz hangosan, miközben a tükörre meredek. Hosszú éjfekete tincseim össze-vissza állnak, kék szemeimben pedig szomorúság és fáradtság egyvelege csillog. Bár lehet, hogy a mostani állapotom tudatában tűnik csak így, és egy külső szemlélő teljesen másképp látná…

Inkább nem a borzalmas megjelenésemet firtatom tovább, hanem beállok a kádba. Becsüccsenek, aztán nekiállok kicsit rendbe szedni magam, már amennyire ez lehetséges.

Vagy fél órán keresztül fürdök, mire sikerül levakarnom magamról minden koszt, valamint a hajamat is megmosom. Meglepetésemre a sampon pont olyan, mint amilyet otthonra is mindig vettünk, így mikor a használata közben az édeskés illat szétterjed a fürdőben és betölti azt, kicsit jobb kedvre derülök. Az is segít, hogy végre megszabadulok a bőrömre tapadt undormányoktól, és  tisztának érezhetem magam, nem pedig úgy, mint aki évszázadig csatornákban kúszott-mászott.

Ami pedig csak akkor esik le, mikor nagyjából végeztem, az az, hogy már nem fáj a vállam! De nem hogy egy kicsit, de abszolút nem! Hiába nézegetem, nyomát se találom az este átélt fájdalomnak… Vajon mi történhetett?

Végül a furcsállásomat félretéve ruhákat kezdek el keresgélni, egy kis szekrény fiókjában pedig rengeteg szép, tiszta holmit találok, amik mind az én méretem. Nem is tétovázok sokat, fel is veszem az egyiket, amelyik a legjobban tetszik. Az általam kiválasztott egy világos, kékes feketés lolitaruha, amihez találok még külön kis nyakláncot meg harisnyát, valamint egy nagyon csinos, fekete kiscipőt. Miután pedig megfésülködöm, egészen emberinek látszom a tükörben. De ami még ennél is jobb, hogy nem csak tisztának érzem magam, de a csodás és kényelmes viseletnek hála egyfajta elégedettség is megszáll. Nagyon rég éreztem magam ilyen kellemesen, mint most, figyelembe nem véve azt, hogy egy teljesen idegen helyen vagyok rengeteg, szintén ismeretlen emberrel.

- Háromnegyed nyolc van, mennünk kéne – szól be a szobából Dante, mire veszek magamra egy utolsó pillantást, és elhagyva a leírhatatlanul tökéletes és modern fürdőt, már előtte is termek.

- Nos? – nézek rá kíváncsian, várva a válaszát, ami jelen esetben egy elégedett bólintás.

- Tökéletes – felel kurtán. Mikor ránézek, feltűnik azonban, hogy nem abban a ruhában van, mint amiben volt, mikor beindultam a fürdőbe. Akkor az a sok fekete holmit viselte, most pedig egy fekete farmert, egy punkosan megszaggatott fehér felsőt, meg a fekete acélbetétes bakancsát. Na meg persze ott fityeg az oldalán a kardja, mint a szett elmaradhatatlan tartozéka.

- Átöltöztél?

- Igen, már ideje volt – túr bele a hajába. Mikor viszont észreveszi, hogy feltűnően bámulom, kicsit furcsán néz rám. – Mi van, megint szépültem a tudtomon kívül?

- Milyen egy egoista vagy! – legyintek egyet lemondóan, majd komolyabbra veszem a szót. – Csak a szemeden lévő kötést néztem. Igazi, vagy csak dísz?

- Mondták már páran, hogy jól állna nekem a kalóz style, de nem ezért hordom. – Mondhatni válaszolt a kérdésemre, de azért kicsit elégedetlenné tett azzal, hogy jobban nem részletezte az ügyet. Hogy vele is megosszam az érzésemet, sértődést tettetve lebiggyesztem az ajkaimat. Sajnos azonban látszólag nem hat:

- Nem igazán szeretnék erről beszélni, mert elég véres dolog. Először egyél reggelit, aztán majd utána sztorizgatunk, jó?

Olyan kedvesen adja elő a visszautasítást, hogy nem tudok nem elmosolyodni. Csak bólintok egyet, de azért kicsit elmélkedek rajta, hogy nála vajon a reggeli után pontosan mikor is van.

- Képzeld, már nem fáj a vállam! – váltok hirtelen témát, Dantén azonban a meglepődésnek még csak nyoma sincs.

- Este meggyógyítottad magad – felel egyszerűen.

- És a lefekvésre miért nem emlékszem? – teszek fel egy újabb kérdést, számítva arra, hogy átvált idegesbe a sok kérdezősködésem miatt, azonban nem teszi.

- Az én voltam, mert valahogy el kellett altatnom. De ha így folytatjuk, még a végén késni fogunk – jelenti ki nyugodtan, de biztos vagyok benne, hogy egy picit ideges.

- Jó, jó, menjünk – bólintok egyet, aztán követve Dantét kilépek a folyosóra, ahol Laa már vár minket. A szokásos vidámsága szinte sugárzik belőle, olyan, mint valami energiabomba. Az esti kivágott, már-már a jó ízlés határait feszegető szíjas ruhájával ellentétben most egy divatos, mindenféle felirattal agyontűzdelt krémszínű póló, és egy farmeranyagú halásznadrág van rajta. A haját felkötötte, de a frufruja mellett, kétoldalt kint hagyott egy-egy tincset. Annyira csinos így!

- Jó reggelt! – köszön lelkesen, arcán egy aranyos mosollyal.

- Jó reggelt! – válaszolok, és akaratlanul is elvigyorodom Laa kedvességétől. Nem is ismer, és már is úgy kezel, mintha már évek óta legjobb barátnők lennénk. Nyitott, és annyira barátságos… jól érzem magam a közelében, pedig semmit nem tudok róla. Talán majd idővel jobban meg fogjuk tudni ismerni egymást.

- Gyertek, mutatom az utat – kerül meg minket, aztán elindul a halvány, napfényben úszó folyosón. Dante is útnak ered, én pedig a fiú mellett sétálok velük ezen a csodás helyen. Minden olyan, mintha egy palotában volnék! Annyira elegáns itt, bármerre nézek… csak harmonikus dolgokkal találkozom. A lágy színű falak, az aprólékosan kidolgozott lámpák, festmények… Teljesen olyan érzést kelt bennem ez a hely, mint egy kevésbé agyondíszített barokk kastély, amelybe évente több százezer turista érkezik. Valószínűleg pedig nem így van.

Alig megyünk végig a folyosón, amiből a szobánk nyílik és kanyarodunk el jobbra, már meg is pillantunk pár férfit, akik egy nagy ajtón sétálnak be.

- Ez az étkező – kommentál Laa. – Minden nap itt van a reggeli nyolckor és hétkor a vacsi, már persze azoknak, akik épp itt vannak. Most a fél európai iroda itt tartózkodik, és hamarosan a Tanács is megérkezik…

- Laa, nem fáradtál el? – tűnik fel Aol Laa háta mögött, zsörtölődőbben, mint valaha. Egy normális, szürke farmert visel nadrág, míg egy fehér inget felső gyanánt. A haja kicsit kócos… biztos, hogy aludt az este, bár a viselkedése alapján nem ezt mondanám.

- Neeem! – rikkanja el magát a lány, aztán izgatottam Aol mellé lép.

- Dante! – nézek rá, mire kíváncsian felém pillant.

- Mi az?

- Miért mutatta Laa mindkettőnknek az utat, ha te is velük harcolsz? – kérdeztem. Csak most nyilallt belém, hogy Laa többes számban beszélt, tehát valószínűleg nem tudathasadásosnak gondolhatott, hanem Dante lehet a másik személy.

- Én nem európai ügynök vagyok – válaszol egyszerűen, mire Aol is beszáll a társalgásba.

- Dante Oroszországban lenne normál esetben, ezen a bázison például még sose járt. Biztos tudott róla, hogy van egy ilyen hely, de személyesen csak most van itt először – magyaráz Aol.

- Tehát ezért nem mozogtál otthonosan a városomban sem, igaz?

- Ahogy mondod. – Nos, akkor jó, hogy ezt tisztáztuk. Mondjuk lehet, hogy én vagyok túlzottan paranoiás… de elég furcsán vette ki magát a dolog, mikor alaposabban végiggondoltam.

- És most hol vagyunk helyileg? – teszem fel a következő kérdést, mire Dante a kezével finoman lök rajtam egyet.

- Tényleg be kéne már mennünk. Majd utána játszunk kérdezz-feleleket. – Igazat adva neki bólintok, és próbálom nem rájuk zúdítani az ez idő alatt összegyűlt vagy milliónyi kérdésem. Már alig várom, hogy végre itt legyen az idő, hogy mindenre válaszokat kapjak, és ne érezzem magam úgy, mint Alice Csodaországban…

Laa és Aol végül elindulnak a terem bejárata felé, amiből még több fény szűrődik ki. Besétálnak, én pedig Dantéval az oldalamon, teljesen végig se gondolva mindent, megyek utánuk.







Az óriási szobában többen vannak, mint arra számítottam: vagy ezernyi szempár szegeződik ránk, ahogy belépünk. Rögtön kissé feszélyezve kezdem érezni magam, ahogy a sok vizslató, alaposan szemügyre vevő tekintetet megérzem a testemen. Nyelek egy nagyot, és igyekszem nem orra esni, vagy valami hasonló, kellemetlen kis baleset áldozatává válni. Pedig nálam ez igen általános, mert mindig akkor landolok a földön, vagy hasonlók, mikor épp sokan néznek. Ha zavarban vagyok, a lábaim hajlamosak remegni, majd összecsuklani alattam, vagy összegabalyodni…

Most azonban a tekintetemet mereven az előttem haladó lányra és Mr. Zsörtölődősre szegezem, próbálva kizárni mindenki mást, míg haladok. Egy ismerős, a teremben visszhangzó bariton azonban megállásra késztet egy pillanatra.

- Légy üdvözölve köreinkben, Reménységünk – látom meg Nerot, ahogy feláll az egyik asztalfői helyről, szavait hozzám intézve. Ezután azonban, talán látva, hogy mennyire elpirultam a köszöntésétől, a többi harcoshoz fordulva folytatja. – A reggeli tálalva, mindenkinek jó étvágyat.

Az asztaloknál ülők mormolnak valamit válaszként, aztán végre nem engem bámulnak, hanem nekiállnak enni. Én kihasználva az alkalmat a szintén mellettem megállt Dantéval a már helyet foglalt Laahoz és Aolhoz sétálok, és leülünk a nagy asztalhoz. Míg velem szemben Laa ül, Dante az Aollal szemközti helyet foglalja el. A lány egyet mosolyog rám bíztatóan, és bele is kezd az evésbe. Én is nekiállnék, de több szék kezd el nyikorogni, jelezve, hogy páran hátrébb húzták magukat az asztaltól. Három férfi az, akik csúnyán nézve Dantéra egy szó nélkül átülnek máshová.

Még csak arra sincs időm, hogy megkérdőjelezzem a viselkedésüket, Aol már közbe is szól, Dantéra nézve.

- Látom nem vagy jóban Lionellel és a bandájával.

- Nem – bólint egy Dante, a hangja teljesen átlagos, mintha számított volna a pár férfi reakciójára. – Van egy régi ügyünk, ami nem épp rózsaszín.

- Talán csak nem előle szerezted meg a modelli állást? – vigyorog Laa két falat között, mire nekem tágra nyílnak a szemeim.

- Modell vagy, Dante?

- Azt hittem, rám néztél, és rájöttél – dől hanyatt nyugodtan a székén. Hát tény és való, hogy simán gondoltam korábban is, hogy elmehetne modellnek, de most, hogy tudom… durva. Főleg nekem, aki nem épp arról híres, hogy felkapott modellek vagy híres színészek körében mozog. Sőt, még csak rajongói levelet se írtam soha senkinek, nem hogy személyesen ismerjek egyet!

- És legalább felkapott vagy? – nézek rá kíváncsian.

- Hát, biztosan többet keres, mint Aol – neveti el magát Laa, de mikor rájön, hogy túl keveset tudok Aolról ahhoz, hogy érthessem a viccét, megmagyarázza a lényeget. – Aol történelemtanár. Méghozzá az én sulimban tanít – dicsekedik el vele. Nem semmi! Akkor ezek szerint Laa diák, ahogy én is. A végén még Neroról kiderül, hogy énekes… már azon sem lepődnék meg. De Laanak és Aolnak nagyon jó lehet így. Mármint azt nézve, hogy egy intézményen belül vannak, nem pedig a világ különböző pontjain. És emellett akkor valószínű, hogy ezt a fajta „világmegmentést” nem teljes állásként végzik, hanem mellékmunkaként.

- Nem akarsz enni? – bök Dante az étel felé, mire alaposabban végigmérem az asztalt. A palacsintától egészen a tojásrántottáig van minden az asztalon, a különféle palackos üdítőktől elkezdve a kávéig meg teáig. Tényleg olyan ez a hely, mint valami palota…

- De.

Végül a gabonapehely mellett döntök, és egy kistálba töltve magamnak, egy kis tejet még ráöntve már nagyban tömöm is magamba. Csokis a müzli, és annyira jól esik, hogy ehetek! Bár belegondolva utoljára tegnap vettem magamhoz ételt, olyan hat óra körül, a gabonapehely tartalékainkat pedig még korábban feléltem.

Az evés pár percig szótlanul folyik, míg nem végzünk.

- Kipukkadok! – nyüsszenti Laa, én pedig csak bólogatni bírok.

- Egyetértek. Akkora a hasam, mint egy dinnye – vigyorgok rá, mire válaszként kapok egy önfeledt mosolyt. – Laa, azon gondolkoztam, hogy…

- Igen?

- Te és Aol tásak vagytok?

- Igen. Tudod, mindenkinek van egy társa – magyaráz Aol magához képest kedvesen. Csak nem jobb kedve lett, mert evett?

- És ti mióta is vagytok partnerek?

- Fúú… jó kérdés – kezd el Laa a hajával babrálni. – Ami azt illeti, még csak másfél éve vagyok navitas, és még folyik a kiképzésem. Aol a kiképzőm is egyben.

- Navitas?

- Igen – kapcsolódik bele a kommunikációba Dante. – Mi ezzel a szóval illetjük magunkat.

- Értem. De azért emberek vagytok, ugye?

A kérdésemre Dante elvigyorodik, Laa pedig elneveti magát. Aolt megnézve azonban az ő szájában is bujkál egy vigyort, amit azonban próbál rejtegetni.

- Nem, ufók vagyunk, és az agyvelődet akarjuk – színészkedik Laa furcsa arckifejezéseket öltve magára, mire elnevetem magam én is. – Persze, hogy emberek vagyunk. Csak egy csöppet többet tudunk az átlagnál. De majd úgyis kapsz kiképzést, és ott mindent elmagyaráznak. Emlékszel, milyen volt, mikor nekem próbáltad előadni a dolgot? – böki meg a könyökével Aolt, aki csak halványan elmosolyodik. A látványt elkönyvelem, mint ritkaságot, majd figyelek a férfi válaszára.

- Csak néztél rám, mint valami dilisre. Még meg is kérdezted, hogy ’Tanár úr, hol is tartja a gyógyszereit?’.

- Igen, arra én is emlékszem! – pattan fel a lány kis híján a lelkesedéstől, miközben majd megfullad a nevetéstől. A vicces történetet hallva én is kacagni kezdek, de sajnos nem tart sokáig a vigadozás, mert Aol megszólal.

- Megérkeztek a Tanács tagjai – közli nyugodtan, mintha csak az időjárásról beszélne. Egy pillanatig nem is igazán esik le, hogy miről beszél, de azért nagy nehezen magamhoz térek. A Tanács…? Nem ők fogják kitalálni, hogy mi legyen? Jézusom! De hát miért vannak itt ilyen korán? Ha jól emlékszem, Aolnak Nero este mintha azt mondta volna, hogy délutánra várhatók… Biztosan nagyon siethettek, ha már most, kicsivel nyolc után itt vannak.

- Mint azt közületek páran már tudják, Conděre Tanácsának tagjai megérkeztek. Így, mint a Tanács egyik tagja, azonnali gyűlést hirdetek, ami már kezdődik is – tölti be Nero hangja a csarnokot. Határozottan és érthetően beszél, szavainak visszhangja is teljesen jól hallható. Tapsol egyet, mire az asztalokon lévő ételmaradékok és edények eltűnnek. Először persze észre se veszem a folyamatot, csak azt asztalon heverő tárgyak hiányát érzékelem, mire rájövök, hogy mi történhetett.

Aztán kinyílik az ajtó, amin emberek sétálnak be. Elöl, mintegy vezetőként lépdel kilenc harcos, mögöttük pedig a többiek. Mennyien vannak… vagy egy perc is eltelik, mire mindenki beér.

- Legyetek üdvözölve, testvéreim – lép hozzájuk Nero, majd aprós meghajlással köszönti társait, akik rögtön viszonozzák a gesztust. De nem csak ők, mindenki aprót biccent a fejével a vezetők felé pillantva, kivéve engem és Dantét. A kilenc elöl haladó ember előresétál a velünk hosszában keresztbefordított hosszú asztalhoz, amit eddig még nem láttam, miközben a velük érkezett tömeg elvegyülve az itteniekkel, szintén az asztalokhoz ül.

Míg mind a tízen helyet foglalnak a hosszú berendezkedési tárgynál, ami úgy néz ki, mint a tehetségkutató műsorokban a zsűrik asztala és úgy öt-tíz méterre lehet a miénktől, nyerek pár másodpercnyi időt, hogy alaposabban is szemügyre vegyem őket. Közülük Nero nevét ismerem egyedül, de többen is vannak, akik ismerősek. Például a soraikban van az a férfi is, aki az esti idejövetelkor a vállamat fogta, de a nevére nem emlékszem tisztán. Talán „d” betűvel kezdődhet… És még az egyik nőre nézve is olyan érzés fog el, hogy már találkoztunk, nem beszélve a rögtön mellette ülő két férfit is mintha láttam volna tegnap… Így mondhatni a tíz emberből esetleg öttel már találkozhattam. De az is lehet persze, hogy a nő és az utolsó két férfi csak emlékeztetnek valakikre, és nem is futottam velük össze sose…

- Az első és legfontosabb megtárgyalnivalónk a Kiválasztott ügye – áll fel Nero mellől egy lány. Nagyon fiatalnak tűnik a többiekhez képest, szerintem nem is lenne ostobaság azt állítani, hogy egyértelműen ő a legfiatalabb. A hangja is vékony, mégis határozott és van benne valami tiszteletet parancsoló. A szőke haja kicsivel rövidebb, mint az enyém, és egy zöldes-piros lolitaruhába van öltöztetve. Rendkívül aranyosnak néz ki, első pillantás után elnyeri a szimpátiámat. Ez mondjuk a csinosan összeválogatott, élénk ruháin kívül talán annak is köszönhető, hogy hasonló a magasságunk, és noha nagyon szép, mégse tűnik beképzeltnek. Persze még utólag kiderülhet, hogy az, de abszolút nem látszik olyan egoistának, mint a korunkbeliek nagy része.

Belegondolva azonban, hogy én leszek a téma… a mellkasom kicsit összeszűkül, a kezem pedig finoman megremeg. Eddig semmi bajom nem volt, és eltekintve attól, hogy a bejövetelünkkor mennyien néztek, nem éreztem magam olyan furcsán, ahogy idegen helyeken szoktam. Az, hogy Dante, Aol és Laa itt vannak velem, igencsak pozitívan hat rám. Nem igazán ismerem őket, de valamiért mégis megbízok bennük és erősebbnek érzem magam, ha a közelemben vannak. Nem érzem például annyira idegennek magam, de most, hogy újra minden figyelem felém fog fordulni… már érzem is magamon a sok vizslató tekintetet. Ami azt illeti, nincs vele bajom, ha néznek. De az, ha vagy ötven tekintet vetül rám fél másodpercen belül… igazán zavarba hozó.

- Az érintetteket kérem, lépjenek előre. Zara, Dante, gyertek közelebb – int kezével maga felé a lány, mire a kérésének eleget téve bizonytalanul felállok, és Dantéval az oldalamon eltávolodok az asztalunktól, ki az üres térre, ami szemben van a többiek asztalával, és a vezetőkével.

- Úgy tartom illőnek, hogy bemutatkozzak – biccent egyet a lány, még mindig a kezében tartva a gyűlés irányítását. – Kia vagyok, Conděre Tanácsának tagja, és a szervezet tanácskozásának jelenlegi vezetője. Nerot már úgy is ismered, valamint ismerős lehet még Dylane – mutat a fiúra, aki a vállamat fogta este, és most kedvesen elmosolyodik. - , Soah, Cylon, Moor, Nao, Khian, Olsze és Tsukasa – mutat az egyes tagokra, de olyan sokan vannak és olyan furcsák a neveik, hogy Kián kívül egyedül Dylane neve ragad meg a fejemben. Őt már mondhatni látásból ismerem, és mintha valami lepeldolgot is említettek volna este… minden olyan gyorsan történt a vége felé, így a dolgok egy részét még most se fogom fel igazán.

- Hát… sziasztok – lóbálom meg a jobb karomat valami integetés szerűt csinálva, és igyekezve úgy helyezkedni, hogy a köszönés ne csak a tíz vezetőnek, de a többieknek is szóljon. – Mint tudjátok, a nevem Zara. Dantét meg úgyis ismeritek.

- Igen, mint a rossz pénzt – vigyorodik el a Tanács egyik tagja, akinek rövidebb fekete haja és ázsiai beütése van. A hozzászólásán elmosolyodnak a többiek is, egy-két elfojtásra nem került nevetés pedig a fülemig is eljut.

- Örülök, hogy jók lettek a ruhák, és hogy nem esett semmi bajod – kapcsolódik be a vezetők közötti másik lány, bíztatóan mosolyogva. A haja barnás színű, hosszú, és olyan tökéletes hullámokban omlik rá a vállára, hogy nem sok hiányzik hozzá, hogy féltékeny legyek rá. A hangja, noha nagyon kedves, egy érett nőé, és biztos vagyok benne, hogy van már huszonöt éves. Lehet, hogy kicsit több is, bár nagyon fiatalnak tűnik a természetes, de észrevehető sminkje miatt.

- Igen, köszönöm szépen a ruhákat. Nagyon kényelmesek – válaszolok, de a pír akaratlanul is kiül az arcomra.

- Ne nekem köszönd, Kiától kaptad – int a nő fejével a szőke lány felé, mire hálásan rámosolygok. Ő visszavigyorog rám, de aztán megköszörülve a torkát, folytatja a megbeszélést a komolyabbik hangján.

- Tehát, mint kiderült, Kano jóslata igaz volt, mert itt vagy. De ezen kívül az ellened megkísérelt gyilkosság is ezt bizonyítja. Zríc ugyanis nem küldte volna akárkire a kettesszámú kivégzőosztagát. Nagyjából összeraktuk a helyzetet, de a Neroval való találkozásotok előttről nem sok mindent tudunk, legfeljebb találgathatunk. Mesélnétek egy kicsit?

Noha a többes számban szól a mondanivalója, végig Dantéra néz, míg beszél, így hagyom, hogy Dante beszéljen.

- Én akkor csatlakoztam bele az ügybe, mikor véletlenül kiszúrtam, hogy Minas rátámadt Zarára. Hozzá kell tennem, hogyha nem láttam volna meg, simán elmegyek mellettük, mert a lány olyan burkot húzott maga köré, ami teljesen elnyelte a jelenlétét. Leszúrtam Minast, és egy kis időre megszálltunk az egyik panellakásában, ami a lakótelep közelében volt. Ott megbeszéltünk, hogy felfedjük magunkat, hogy ránk találhassatok, így elindultunk. Mikor kiléptünk az emeletes házból, két transitus ránk támadt, de egy jó időre kiütöttem őket. Utána összefutottunk Aolékkal, aztán jött Zríc, meg a többiek.

- És mielőtt Dantéval találkoztál volna, mik történtek, Zara? – teszi fel a kérdést az egyik férfi vezető, akinek nem tudom a nevét. Rövid fekete haja van, a szemei pedig szinte világítanak, de annyira, hogy egy pillanatra el is felejtkezem magamról, és beletelik pár másodpercbe, mire felfogom a kérdést és válaszolni tudok.

- Nem tudtam aludni este, csak forgolódtam, de mikor végre sikerült elaludnom, rémálmom volt arról, hogy valaki betör hozzánk, a házba, aztán beveti magát a szüleim szobájába, hogy megölje őket – kezdek bele a mesélésbe. – Mikor felébredtem, kimentem a fürdőbe, hogy kicsi rendbe szedjem magam, de visszafelé még felhúztam a redőnyt és kicsit szellőztettem. Az utcán viszont állt két alak, akik elindultak a házunk felé. A kaput is döngette az egyikük, pont, mint az álmomban, én pedig elindultam a szüleim szobája felé, hogy szóljak nekik. Ott azonban belefutottam az egyikükbe, egy nőbe, aztán jött egy férfi is. Meg akartak ölni, és pont előttem tárgyalták meg, hogy nem fogják megvárni azt a harcost, akinek elvileg velem kéne végeznie.

- Dante mesélt a jóslatról? – teszi fel a kérdést az egyik vezető kissé meglepetten, mire bólintok.

- Nagyjából elmesélte, mikor a panelban voltunk.

- Rendben, folytasd csak!

- Végül valahogy berobbantak az ablakok… talán én okoztam, nem tudom. Mindenesetre, míg ők ordítoztak, addig kimenekültem az egyiken keresztül és futni kezdtem a lakótelep felé. Ott bújtam el, de aztán rám talált a férfi. Meg akart ölni, de Dante nem hagyta… azt hiszem, ennyi – fejezem be végül a történtek nagyjából való összefoglalását. Gondolom, ha érdekli őket valamilyen kis részlet, úgyis rá fognak kérdezni.

- Biztos vagyok benne, hogy te robbantottad be az ablakot – mosolyog rám Dylane. – Teljesen normális önvédelmi reflex, főleg a körülményeid szempontjából. A sarokba szorított békés állatok is rád támadnak, ha veszélyben érzik magukat. Így volt ez is. Tehát ennek a határátlépésnek köszönhető az is, hogy olyan jól el tudtad magad rejteni, és hogy még most is fenntartasz egyfajta akadályt magad körül.

- Én? – nézek meglepődötten, aztán akaratlanul is megnézem magamat és a körülöttem, körülbelül egy-másfél méteres körzetben lévő dolgokat.

- Igen. Mivel még csak most lépted át azt a bizonyos határt, aminek köszönhetően hozzánk hasonlóvá váltál, bizonyos dolgokat még nem tudsz akarattal irányítani, hanem az érzéseid és a tudatalattid teszik ezt – magyaráz a férfi, bár nem egészen értem, mire gondolhat. Hiszen nincs is körülöttem semmi! – Ne aggódj, még ha most furcsának is fognak tűnni a dolgok egy kis ideig, van egy olyan érzésem, hogy hamar rákapsz majd a dolog ízére.

- Tehát – folytatja, a társaira nézve. – Szerintem ezekből a dolgokból, valamint leginkább abból, hogy a támadást is ilyen módon előre látta, egyértelmű, hogy tényleg ő az, akit keresünk. Ez persze csak kiegészítése azoknak, amiket Kia mondott.

- Nos, szerintem akkor ezt vehetjük kész ténynek – zárja le a beszélgetés ezen részét Nero.

- Igen, egyetértek – szól hozzá Kia. –, és ahogy a többiek is sugallták felém, ők is. Ezzel együtt rá is térhetünk a jövőbeli elképzelésekre. Zara, ahogy valószínűleg Dante is mondta, Kano jóslata szerint képes lennél segíteni véget vetni a háborúnak. Ehhez viszont kiképzést kell kapnod, valamint a társadalmi helyzetedet is úgy kéne kialakítanunk, hogy megfelelő legyen. De ehhez elsősorban az szükséges, hogy eldöntsd, mit szeretnél. Ugyanis senki, ismétlem, senki se kötelezhet téged semmire. A mi szervezetünk igyekszik teljesen demokratikus lenni, de nem tévesztjük szem elől az egyének érdekeit sem. Tehát az első és legfontosabb kérdés, hogy szeretnél-e segíteni a harcban, vagy szeretnéd-e inkább a régi életedet visszakapni.

Jó kérdés, amit feltett, és egyszerűen nem tudok átfutni azon tény felett, hogy ilyen szinten beleszólásom van mindenbe. Megszoktam, hogy gyerek létemre valamilyen szinten korlátozva vagyok, és nem dönthetek egyedül, főleg nem bizonyos kérdésekben. Most pedig nekem, teljesen egyedül nekem kéne mindent kitalálnom…? Mindennemű szülői segítség és a következmények tudta nélkül? Hirtelen igencsak elveszettnek és kicsinek érzem magam. Persze örülök, hogy nem akarnak rám erőltetni semmit se, de enyhén szólva is félelmetes dolog egyedül meghozni egy döntést. Főleg, hogy a tekintetükből süt, hogy mennyire számítanak rám. És amit még Dante mondott a panelben… Teljesen igaza volt. Jó, persze, zavarba ejtő szinten megbámulnak, de ahogy Nero is köszöntött, mikor beléptünk ebbe az étkezőbe… Elképzelésem se lehet, hogy milyen dolgok folynak ebben az állandó harcban, aminek a véget vetésében elvileg segíthetnék, ha ennyire… jól bánnak velem.  De így, a mostani semmi tudásommal képtelen vagyok bármi terén is dönteni.

- Én… - kezdek bele a mondatba, de elakadok. Egy nagy nyelés után azonban nagyjából összeszedem magam, és megpróbálkozok a mondat folytatásával. – Nem lehetne, hogy több dolgot tudjak? Például… hogy hányféle választásom van?

- Jaj, dehogynem! – nyugtat meg Kia. – Ne ijedj meg! Tudom, hogy nehéz, de mindenképpen döntened kell, mert annak függvényében tudunk csak intézkedni. Mondhatni ez a legfőbb oka a gyűlésünknek. Tehát, egyrészről választhatod azt az utat, hogy teljesen elzárkózol tőlünk, visszakapva a rendes hétköznapjaidat. Soha többet nem látsz minket, és semmilyen veszélyben nem leszel.

- De ugye azért az emlékeim megmaradnak? – pillantok kissé ijedten a vezető asztala felé.

- Ha arra gondolsz, hogy azt a furcsa, kéken villogó pálcaszerű izét előkapjuk, mint a Men in Black című filmben, a válaszom természetesen nem. Ha akarod, megmaradhatnak az emlékeid. Tehát mondhatni, ha el akarsz különülni tőlünk, ez kétféle módon is lehetséges.

- És ha nem erre vágyom?

- Akkor is van többféle választásod. Csinálhatod azt, hogy beállsz hozzánk, és segítesz beteljesíteni Kano jóslatát. Ekkor persze teljes védelmet kapsz, és kiképzést, meg miegymást. Ha úgy döntesz, hogy szeretnéd kipróbálni a mi életünket, de nem szeretnél belebonyolódni a durvább dolgokba, akkor vállaljuk, hogy kiképezünk, és lehetsz semleges résztvevője a háborúnak. Az, aki a jóslatot felállította, szintén semleges tag már nagyon hosszú ideje. Aztán ha velünk szeretnél maradni, vagy később megváltoztatod a véleményedet, az is lehetséges, kivéve persze abban az esetben, ha törölteted az emlékeidet. Kicsit bonyolult… - fejezi be végül, egy sóhajtással zárva a hosszú és tényleg elég összetett monológot. De ha belegondolok, a jelenlegi szituációm az, ami kombinált, nem pedig az, amiket mondott.

Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok az az, hogy az emlékeimet meg akarom tartani. Az én részemet képezik, az én tudásomat és érzéseimet, így senkinek sincs joga elvenni őket, magamtól feladni pedig biztosan nem fogom egyetlen múltbeli pillanatomat se. A többi dolog viszont annyira… áhh! Nehéz lesz dönteni. Még csak az is, hogy a legalapvetőbb kérdésre kitaláljam a választ. Főleg, hogy szeretem az életemet, erre az utóbbi pár órában pedig teljesen ráébredtem. Jó, néha unalmas, de amúgy nagyon kényelmes, nyugodt és biztonságos. Azok a dolgok viszont, amiket láttam… sose fogom tudni elfelejteni őket. Kíváncsi vagyok, és többet akarok tudni az itt zajló történésekről, amiket amúgy sose vettem volna észre. Tehát mondhatni patthelyzetben vagyok…

- Most rögtön kéne döntenem? – húzom el kicsit a szám a gondolatra, hogy most, itt helyben kell határoznom egy, a jövőmet alakító, fontos dolog felől. Ezzel még nem is lenne gond, de annak az esélye, hogy rosszul döntenék és utána életem végéig bánnám az egészet… az efféle helyzetet szeretném lehetőleg elkerülni, pedig amilyen szerencsétlen vagyok, biztosan ez fog történni.

- Az a baj, hogy ez egy olyan létfontosságú kérdés, ami felől a lehető leghamarabb kéne határozni – néz rám Dylane, de az arcán egyértelmű együttérzés tükröződik. A hangja kissé bocsánatkérő, amitől kicsit megenyhülök.  

­- De azt tudnod kell, hogy bárhogy is döntesz, támogatni fogunk. Mindannyian voltunk a te helyzetedben, így pontosan tudjuk, milyen kiszolgáltatottnak és riadtnak érezheted magad. Ez egy teljesen új világ, de ha úgy döntesz, hogy a részesévé szeretnél válni, akkor annyit mondhatok, hogy megbánni semmiképpen nem fogod – mosolyog rám az idősebb női vezető, a hangja olyan kedves és tele van jóindulattal, hogy haloványan el is mosolyodok a hatására.

- Igen! Nehogy azt hidd, hogy megszabadulhatsz tőlünk! – hallom meg, ahogy Laa is közbeszól, arcán egy akkora vigyorral, amit alig kell kicsit felé fordulnom, máris észreveszek.

Azt hiszem, sikerült eldöntenem, hogy mit szeretnék. De ahogy mondták, szükség esetén változtathatok a véleményemen… Így végül a hirtelen keletkező csendet megtörve szólalok meg. A hangom furcsa mód határozott, bár az egész testem akaratlanul is remeg. Veszek még egy utolsó nagy levegőt, hogy aztán a filmekben olyan jól kiemelt módon a többiek tudtára hozzam az elhatározásomat. Persze itt nincsen olyan fantasztikus érzékkel összeállított háttérzene, meg nem is valami leírhatatlan, festői táj előtt állok, szónokolva több tízezer embernek… de a sok feszült, rám szegedződő tekintettől így is érzem magam úgy.

- Szeretnék segíteni nektek a jóslat beteljesítésében – bököm ki végül, mire a reakciókat rögtön megkapom vidám nevetés, mosolyok, és taps formájában. Nem is tudom, hol kezdődik az egész, de pillanatok alatt szétterjed a jó hangulat az egész szobában, és a végén már füttyögéssel ujjonganak. Miattam, meg azért, mert kiböktem egy nehéz kérdésre egy még komplikáltabb választ. De ami igazán megnyugtat, az az, hogy nem érzem helytelennek, amit mondtam, mint ahogy szoktam egy rossz döntés után. Mintha mindig is erre a kérdésre vártam volna, hogy a bennem lévő, már kész választ megoszthassam másokkal.







- Na jó, elég lesz, elég lesz! – próbálja meg Kia csitítani a tömeget, akik már lassan ünnepséget rendeznek a válaszom miatt. Ez a fajta viselkedésük azonban csak még inkább megerősíti bennem azt a gondolatot, hogy jól tettem, hogy velük maradok. Nem csak azért, mert segíthetek nekik, hanem mert talán ezáltal az utóbbi pár órában keletkezett kérdéseimre is válaszokat kaphatok.

Végül, Kia hangos, de mégis vidám kiabálásának hála az emberek újra kicsit hivatalosabbra veszik a stílusukat, és ismét helyet foglalnak. Én pedig, mint valami szenilis öregember, aki elfejtett valami fontos dolgot, oldalra pillantok, Dantéra. Az arca teljesen nyugodt és szinte már ijesztően türelmes. Mellettem áll, közel, mint valami testőr, és odafigyel minden apró kis mozdulatra. A gondolatra elmosolyodok, és ő, észrevéve, hogy azért nem felejtkeztem meg róla, csak majdnem, rám nézve mosolyog. Elég visszafogottan, de a tekintetéből mintha azt olvasnám ki, hogy jól döntöttem, és ő is segíteni fog, így nem lesz semmi baj.

- Nos, akkor most, hogy ezt tudjuk, kitérhetünk a további lényeges dolgokra is  – folytatja a gyűlést Kia. – Kezdjük rögtön a közeljövő dolgaival.

- Egyértelmű, hogy azonnali kiképzést kell kapnod – néz rám az egyik tag a vezetőségből, aki eddig csöndben volt. Szőke hajú, középkorú férfi, aki inkább tűnik megfigyelőnek, mint aktív résztvevőnek, de ettől függetlenül van benne valami furcsa. Nem feltétlenül rossz értelemben, de akkor sem tűnik átlagosnak. – A kérdés már csak az, hogy ezt ki vagy kik vezessék.

- Én nem vagyok alkalmas a feladatra, mert még az én kiképzésem is tart – reagál rögtön bocsánatkérően Kia. Ami mond azon, elég furcsa. Mármint korábban úgy mutatkozott be, mint a Tanács ülésének vezetője, vagy mi… És én meg azt gondoltam, hogy ha a vezetők egyike, biztosan nagyon erős lehet. Ezzel szemben pedig most azt állítja, hogy tart a kiképzése… Bár persze ez a két dolog nem feltétlenül mond ellent egymásnak. Mert lehet, hogy nagyon erős, bőven annyira, hogy a Tanács tagja lehessen, csak még nem bontakoztatta ki teljesen a képességeit. – Nero esetleg?

- Én inkább védelmi feladatokat szeretnék ellátni, abból kiindulva, hogy gondolom itt lesz az ideiglenes központunk – válaszol Nero, finoman elutasítva a felkérést.

- Igen, ez sajnos adott. De nem lesz itt mindenki, mert az élet nem áll meg, és valakinek a területeinken is tartania kell a pozíciókat. Tehát lehet, hogy jobb lenne először ebből a szemszögből megvizsgálni a dolgokat. Úgy gondolom, hogy egyelőre nem kell támadástól tartanunk, így bőven elég lesz, ha a Tanács fele marad Európában, a többi vezető pedig tartja a frontot, azok helyett is, akik itt maradnak. Én személy szerint, mint a volt Szovjetúnió területéért felelős tag, maradni szeretnék, de ezt megváltoztathatom, ha valaki nagyon itt akarna tartózkodni – vált témát és közli a véleményét a Tanács legfiatalabb női tagja, megigazítva a haját. – Tehát ki mire vágyik?

- Olsze és én szeretnénk Amerikában maradni és ott intézni a dolgainkat – szólal meg rögtön a szőke férfitag. – Nem a harc elől való megfutamodásként, de mikor eljöttünk, pont az egyik fontos csata közepén voltunk…

- Igen, tudjuk, hogy nálatok elég forró a helyzet, Khian. Más valaki?

- Ha te maradni szándékozol, Kia, akkor Nao és én elosztozunk az ázsiai területeken ideiglenesen. Persze csak ha Dylane nem akar távozni – adja elő javaslatát egy újabb tag, az említett férfire nézve.

- Én személy szerint maradni szeretnék, tehát az adósotok lennék, Moor, ha Nao és te ilyen jól meg tudnátok egyezni.

- Akkor veheted úgy, hogy lógsz két menüvel a kedvenc éttermünkből – kacsint Dylane-re az egyik, számomra ismeretlen férfitag, valószínűleg Nao. Istenem, mennyi új arc és név… egy évezred is kevés lenne mindet megjegyezni.

- Nos, akkor eddig úgy állunk, hogy Khian, Olsze, Moor és Nao mennek vissza a frontra, Nero, Dylane és én meg maradunk – összegez Kia, majd a még meg nem szólalt tagokra pillant. – Többiek?

- Tsukasa és én is a Kiválasztott közelében kívánunk tartózkodni – közvetíti az idősebb női tag kérésüket Kia felé, majd a nő a barna tincsei egyikével kezd babrálni. – Már ha Cylon nem szeretne tovább itt tartózkodni.

- Én hazamennék Afrikába, ott is áll a bál – jelenti ki, mire Kia akkor összegzi a dolgokat, hogy mindenki számára áttekinthetőek legyenek. - Akkor Nero, mint ennek a bázisnak a vezetője fogja a környék védelmi feladatait ellátni, amiben segíteni fogok. Marad még továbbá Soah, Tsukasa és Dylane. Addig Khian és Olsze hazamennek, és Amerikát felügyelik, míg Cylon is visszamegy Afrikába. Nao figyel továbbá Ausztráliára, a szigeteire, és közben osztoznak az én területeimen Moor-al, aki amúgy is ázsiai vezető. Tehát jól gondolom, nem maradt szektor vezető nélkül, az pedig egyértelmű, hogy értesítjük a vidékeinken maradt többi navitast, hogy azonnali hatállyal szíveskedjenek az ideiglenes új feletteseikkel együtt dolgozni – fújja ki magát Kia a monológja végén. – Nos, most, hogy ezt megbeszéltük, Zarabel dolgaira kell visszatérnünk, különösen a kiképzéseinek részleteire. Itt maradunk, ez adott, viszont kiképzőnk még nincs. Javaslat?

- Ha jól látom, köreinkben tartózkodik Aol, aki egyik alappillére szervezetünknek, és az egyik legjobb kiképzőnk. Mit szólnál hozzá, Aol, ha te vezetnéd a kiképzést? – tesz javaslatot Nero, rögtön Aolt ajánlva. Nahát! Nem is gondoltam volna, hogy ő ilyen híresnek számít náluk, mint ahogy most Nero mondta. Azt is nemrég tudtam meg mondjuk, hogy tanár, és Laa társa, továbbá kiképzője.

- Sajnálatos módon vissza kell utasítanom a kitüntetést – válaszol nyugodtan a férfi. – A kiképzését semmiképpen nem vezethetem, mert most saját tanítvánnyal rendelkezek, de a helyzet különlegességét figyelembe véve vállalni tudom a tanítás menetének felügyelését, az esetleges kimaradások pótlását. Továbbá javasolnám, hogy egy több tagból álló csapat vezesse az oktatást, ne csupán egy-két ember, mint általában.

- Teljesen jogos felvetés, az ötletet pedig elfogadjuk – válaszol Kia. – Ebben az esetben lehetsz segédkiképző. Várunk továbbá ajánlásokat, önként jelentkezőket a posztokra.

- Mit szólnátok Shigekihez? – szólal meg egy kisebb hallgatás után az ázsiai tag, akit akkor valószínűleg Tsukasának hívnak, és a középkorú nővel, Soah-val együtt itt fog maradni. – Kiváló kiképzőtiszt, és biztosan örömmel vállalná az egyik kiképzői posztot.

- Nincs ellenvetésem, ha a Tanácsnak is megfelelek – lép ki a tömegből egy egész fiatal, huszonéves fiú. Dantéval egy magas, és rövid, világosszőke hajáról rögtön feltűnik, hogy csak festeti. Nem természetellenes az árnyalata, csupán az ázsiai vonásai alapján jövök rá, hogy az eredeti hajszíne valószínűleg sötétbarna vagy fekete lehet, mint az ázsiaiaknak általában. Az pedig, hogy japán, elég valószínű abból, hogy Shigeki a neve. Nem vagyok nagyon otthon az ilyen dolgokban, csupán annyira, hogyha egy név leírható japán írásjelekkel, és a tulajdonosa külseje is arra enged következtetni, hogy ázsiai, akkor valószínűleg a szigetország polgáráé a név. Bár a haja meg lehet szőke, ha az egyik szülője külföldi.

Ami a legfurcsább az egészben, hogy most tűnik csak fel, hogy magyarul beszélgetünk. Eddig is így tettünk, pedig a társaság nagy része, sőt, talán mindenki külföldi. Akkor hogy tud mindenki ilyen tökéletes magyarsággal beszélni? Főleg Dante, aki elvileg az oroszoknál van. Meg most ez a japán srác is… azt hiszem, egy újabb kérdést írhatok fel a „kis” listámra.

- A Tanács teljesen egyetért azzal, hogy te legyél az egyik kiképző. Továbbá Dylane is jelezte szándékát, miszerint segítségül szolgálna a tanításban. Ezek szerint van két kiképzőnk, és egy ellenőrünk. De még kéne legalább két ember. – Az utolsó mondat kicsit parancsszerűen hangzik Kia szájából, de mégis van benne annyi lágyság, hogy az él kivesszen belőle.

- Én szintén jövök ellenőrnek Aol mellé – jelöli magát Soah, az a nő, aki szintén maradni fog, ha jól vettem ki a dolgokat.

- Rendben. Még egy kiképző jó lenne. Önként jelentkező? Tudom, hogy nincs sok flagrans a Tanács tagjain kívül, és az ő nagy részük sincs itt, mert az állandó területeiken vannak, ezért animabilis-ek jelentkezését is várjuk, ez esetben jöhetnek még ketten is akár.

Nem egészen értem, hogy megint miről van szó, mert ismét van két olyan kifejezés, ami ismeretlen számomra, de mintha úgy tűnne, hogy nem minden erős emberke van jelen, mert máshol vannak és vigyáznak a területeikre, és ezért talán két gyengébb harcos is segíthet egy erős helyett? Lehet. Ez viszont azt jeleti, hogy hiába vagyunk most itt nagyon sokan, vagy háromszázan biztos, de akkor nem teljes a létszám. Jézusom, mennyien lehetnek összesen…?

- Én jelentkezek kiképzőnek – szólal meg mellőlem Dante, én pedig meglepődötten, és persze kíváncsian nézek felé oldalról. Hirtelen csönd keletkezik, ami csak pár másodpercig áll be, aztán Kia megtöri:

 – Rendben – válaszol, és kedvesen mosolyog. – Akkor szerintem egyelőre ennyi ember elég lesz.

- Mi a következő napirendi pont? – kérdez Nero, mire a valószínűleg szintén japán Tsukasa válaszol neki.

- Szerintem talán azt kéne kitalálnunk, hogy a társadalom felé mivel fedezzük Zara eltűnését.

- Mit szólnátok egy táborhoz? Én úgyis ilyenek rendezésével foglalkozom – ajánlkozik egy ismeretlen női harcos, mire Nero rögtön rábólint.

– Szerintem ez egy jó ötlet. Mit szólnátok egy történelemtáborhoz? Akkor jöhetne rögtön Aol és Laa, valamint Tima és Lumiere. Meg a többieket is be tudnánk szervezni.

- Szerintem megbeszéltük – mosolyog boldogan Kia. - Akkor majd elintézem, hogy a szüleid is így emlékezzenek rá, Zara, meg utólag is rendbe rakunk minden papírmunkát ezzel kapcsolatban – néz rám kedvesen, majd újra a többiekhez fordul. – Na, azt hiszem, ennyi volt mára. Holnap kezdődik a kiképzésed, Zara, a többit majd akkor pontosítjuk. Még annyit a távozóknak, hogy biztos, ami biztos alapon hagyjatok itt pár embert, ha esetleg megtámadnának minket.

- Rendben – bólintanak az érintett tagok.

- Akkor a mai gyűlést lezártnak nyilvánítom, szükség esetén újra találkozunk – tapsol egyet Kia, aztán a távozó Tanácstagok még biccentenek felém köszönésképp, és a lány kérését figyelembe véve nem tűnik el mindenki, aki jött, csak a harcosok egy részét viszik magukkal. Utánuk persze mindenki megindul kifelé, bár hogy pontosan hová, azt nem tudom.

- Ezek szerint még van egy szabad délutánunk – bök meg finoman Dante. – Mit szólnál, ha alaposabban körülnéznénk itt?

- Rendben – bólintok rá lelkesen a jól hangzó ötletére, aztán a távozó sokasággal együtt mi is elhagyjuk az óriási termet.

4 megjegyzés:

  1. Megint én. :) Most sorban kiirkálom, amiket akartam, mert mire a végére érek, el fogom felejteni.
    Nagyon jó lett ez is, mint a többi. Együtt csodálkoztam rá Zarával a rengeteg ismeretlen dologra, a kastélyra, a sok emberre, a képtelen helyzetre. :)

    Néhány dolgot emelek ki, ha nem bánod.

    "a finom, meleg szellő, ami mocskos ruháimba és hajamba kap finoman…" - itt egy szóismétlés. Az egyik "finom" szót helyettesítheted pl. a "lágy" szóval is. :)

    Amikor Dante és Zara felkel, össze vannak gabalyodva. Aztán megint használod a gabalyodás szót. Nyugodtan lehetnek tekeredve, csavarodva is. :)

    "Mi van, megint szépültem a tudtomon kívül?" - Ezen besírtam, olyan jót röhögtem. :D

    "- Gyertek, mutatom az utat – kerül meg minket, aztán elindul a halvány, napfényben úszó folyosón. Dante is elindul" - szóismétlés, Dante elindulás helyett kövesse, vagy eredjen útnak. :)

    Úgy írod, az épület reneszánsz vagy barokk. Csak az egyikre utalj, mivel a barokk sokkal-sokkal csicsásabb az elődjénél. :)

    Egyre kíváncsibb és kíváncsibb vagyok, mi lesz. :D

    VálaszTörlés
  2. Húúú, köszönöm a hosszú és tartalmas kommentet *o*
    Igen, a szóismétlések nálam igen gyakorika, pedig próbálok figyelni... de mint látszik, sokszor nem tudom megtalálni őket, mert ahogy végigfutom (akár még sokadszorra is), nem tűnnek fel...:<
    Igen, Dante ő... ilyen kis egómanó, nagyon elégedett magával ˇˇ' Szegény Zara meg győzze elviselni :,D
    Huhh, lesz mit javítanom, de nagyon boldog vagyok, hogy érdekes lett a fejezet, meg tudom, hogy mikre kell ezentúl sokkal jobban figyelnem ^^ Köszönöm szépen!!:)

    VálaszTörlés
  3. Ne aggódj, nekem se tűnnek fel a saját hibáim, csak hónapok múlva. :D

    VálaszTörlés
  4. Idenézz, itt egy játék mára. Nekem nem biztos, hogy lesz rá időm, de jó a nyeremény. :)
    http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/100-szavas-irastechnikai-jatek-4-3415.html

    VálaszTörlés