2012. április 6., péntek

... mint egyedül a fényben? (Rémálom 3. fejezete)

Meleg. Minden olyan kellemesen forró és puha. Biztonságban vagyok…
A bennem lévő stabilitásérzet mellett remekül érzem magam, ahogy lassan mocorgok egy kicsit, aztán könnyedén kinyitom a szemeimet. Szinte maguktól pattannak ki, és szó sincs róla, hogy percekig küszködnék a látószerveim kifeszítésével, mert egyszerűen olyanok, mintha összeragadtak volna. Frissnek érzem magam és olyan jót aludtam, hogy tele vagyok energiával, nem úgy, mint általában a tanév aktív napjai alatt.

- Dante… - nyöszörgöm halkan társam nevét, mikor határozottabban mozogni kezdek, és nem érzékelem a jelenlétét. Pillanatokon belül meghallom, amint belép a fürdőbe, és rögtön meg is szólal.

- Hogy vagy, kislány? - kérdezi teljes komolysággal.

Hmm… ez jó kérdés. Hogy is érzem magam? Nem fáj semmim, nem fázom… csak a gyomrom korog. A szám kicsit kiszáradt, tehát valószínűleg a hangom is elég rekedt lehet. A kosz és a bűz még mindenemen jelen van… de már kezdem megszokni.

- Megmaradok - felelem kurtán, halványan elmosolyodva. – Mennyi ideig aludtam? - nyújtózom egy nagyot. Az érdes hangomra már felkészültem, fel sem veszem.

- Alig háromnegyed órát, egy erős felet.

Kimért válasza viszont megdöbbent. Kicsivel több mint fél órát?! Az emberek általában többet szoktak aludni, és én se pihentem még sose három óránál kevesebbet, és akkor sem rohangáltam meg fáradtam ki annyira, mint most. Bár ha azt vesszük, villámgyors volt a szundi időm, de nem is érzem magam úgy, mint aki végigloholta az egész várost. Fantasztikusan vagyok, és még csak sok idő sem telt el.

- Nézd, mennünk kéne – szólal meg hirtelen Dante, én pedig azt se tudom, miért ilyen sietős.

- Valami baj van? – ülök fel kíváncsian. A társam hangja nem túlzottan bíztató… Vajon mi történhetett, míg aludtam? Valaki megtalált minket, vagy hasonló? Veszélyben vagyunk, és ezért kell mennünk? És ha igen, hova mehetnénk?

A Dante által bennem keltett pillanatnyi kétség annyi kérdés létrejöttével jár, hogy lassan tényleg el fogok kezdeni aggódni – akaratlanul is.

- Mondhatni. A helyzet az, nem igazán tudom, hogy mi legyen.

- Miben nem tudsz dönteni?

- Vázolom a helyzetet – sóhajt egyet. – Bombabiztos helyen vagyunk, és nem fognak megtalálni minket. Ez egyrészt jó, mert ugye biztonságos. Másrészről viszont… baj. Vagyis szívás, mert akiknek meg kéne találniuk minket, azok sem fognak tudni.

Értem… tehát pont az a lényeg, hogy az lenne a legjobb, ha a mieinkkel lehetnénk, akik inkább meg tudnának védeni minket, mint mi magukat, így ketten. Ők viszont az ellenséggel együtt nem találhatnak ránk. Ha tehát maradunk, akkor nem fognak megtalálni minket, de… egyedül leszünk…

- És ha megjelennénk valahol, ahol megtalálhatnak? – érdeklődök. Vagyis inkább… taktikázok.

- Annak az a nagy veszélye, hogy lehet, hogy nem épp azok akadnak ránk, akiknek kéne – utal az ellenségre. – De még mindig ötven százalékunk van rá, hogy a Conděre talál meg.

- De ha nem ők, akkor is valahogy el tudnánk menekülni, nem?

- Hát, lehet. De ez attól függ, hogy milyen erősek és hányan vannak – válaszol Dante.

- Dante – szólítom meg, mire rögtön reagál is.

- Igen?

-A rosszfiúknak is van valami neve, mint a Con…

- Conděre – segít befejezni a szót. – Van amúgy. Invenîre-nek szólítják magukat.

- Ezek milyen eredetű szavak? – A kíváncsiságom egyre jobban kezdi átvenni fölöttem az uralmat. Nem tehetek róla, de tényleg nagyon érdekel, amiket mond! Vajon milyen nemzetiségű szavak lehetnek? És van valami jelentésük is, vagy csak így összerakták, mert így tetszett valakinek? No meg egy ember aggatta rájuk az elnevezéseket, vagy ők választották ezeket a szavakat?

- Nem gondolod, hogy néha kicsit túlzottan belepörögsz? – kezdi el Dante a leszúrásomat. Miért kell mindig puffognia, meg bunkó módon nem válaszolnia?! – Irritáló ám, hogy elkezdtünk megvitatni egy fontos dolgot, te pedig máris a huszadikat akarod végiggondolni…

- És nem gondolod, hogy te is nagyon zavaró vagy ám? – szólalok meg határozottan. – Itt vagyok tök hülyén, kétségbeesetten, mert még sosem történt velem hasonló dolog se, erre az egyetlen közelemben lévő személy meg itt szarozik. Nem mondasz semmit, ha meg mégis, félpercenként variálsz a hozzáállásodon! Életemben nem találkoztam még ilyen szeszélyes hangulatemberrel!

Miután végzek az emelt hangon előadott beszédemmel, kicsit higgadtabban fújom ki a levegőt. Félreértés ne essék, még mindig ideges vagyok, de jól esett kiadni magamból, ami nyomott. Arra viszont nem vagyok felkészülve, hogy durván válaszoljon.

- Mert nem tudom, hogy kezeljelek – válaszol meglepően nyugodtan. Normálisan beszél, bár némileg lágyabban, mint eddig. Ennyire nagy hatással lett volna rá a mondanivalóm? Talán… talán kicsit megbántottam volna?

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy te vagy a Kiválasztott – szól egyszerűen. – Lesznek, akik úgy fognak beszélni veled, mint egy istennővel, viszont lesznek, akik azt a korod és viselkedésed miatt fölöslegesnek tartják, ám nem tudják, hogy is kéne bánniuk veled. Én is beletartozom az utóbbiba.

- Hogy érted azt, hogy istennőként? – nyelek egyet kissé zavartan, és kezdek el kissé elpirulni, amit a hangom enyhe megremegésén is érezni lehet. Szinte már el is képzelem a lelki szemeim előtt, ahogy hajlongnak és imádnak… biztosan kikészülnék fél óra után.

- Mint valami hímes tojással, úgy bánnának veled. Magáznának, és lesnék minden kívánságodat. Mondjuk, kapnál egy kemény kiképzést olyan oktatókkal, akik tanításáért sokan ölnének és hasonlók.

- Értem. – Nem is tudok mást mondani. Furcsa lenne, ha magáznának. Még a suliban a tanároktól is furcsa, akik a korunk miatt azért már komolyan vesznek minket és magázódnak. Ahogy persze mi is velük, de kissé… zavaró lenne, ha egy rakat vadidegen, nálam jóval idősebb ember nem tegezne, meg mindenféle különleges dolgot adna. – Nem akarom, hogy önözz.

- Nem is teszem.

- Köszönöm. És azt se szeretném, ha máshogy bánnál velem, meg mindenfélét adnál meg ilyenek… azt akarom, hogy mindenki úgy bánjon velem, mintha normális lennék.

Igen, lehet, hogy ez furcsán hangzik, meg más biztosan örülne a kitüntető figyelemnek, de számomra ez azt jelentené, hogy nem vagyok átlagos. Vagy még ha az is vagyok, de nem akarok MÁS lenni. Mert ha úgy viselkednének velem, ahogy Dante mondta, attól rosszul érezném magam. Mintha nem lennék normális… Még ha a Kiválasztottjuknak tartanak is, szerintem ez nem igaz. Ezért nem is akarok semmi mást, csak hogy úgy bánjanak velem, mint egy teljesen átlagos lánnyal. Nem akarnám, hogy mást lássanak. Csak engem, nem holmi háborút megnyerő hőst. Mert én nem olyan vagyok.

- Próbálkozok – sóhajt lemondóan. – Furcsa egy emberke vagy te.

- Miért?

- Mert majd meglátod, mi az, amit nem szeretnél. Tényleg nem mindennapos, hogy így bánjanak vagy foglalkozzanak bárkivel is. Ha mást megtámadnának, nem nyüzsögne itt a fél világ egy emberért. Persze megpróbálnának megmenteni, ha módjuk van rá, de tényleg nem küldik ide fél Európát, mint ahogy most teszik. Na de még mindig nem beszéltük meg, hogy legyen.

- Szerinted mit kéne csinálni?

- Én kalandélvező és nagyon kockázatvállaló, felelőtlen ember vagyok – tesz vallomást Dante.

- Tehát nem épp téged kéne kérdeznem, igaz? – terül szét egy szerencsétlen kifejezés az arcomon.

- Mondhatni. De bárhogy döntök is, mindig megúszom. – Szinte látom magam előtt, ahogy az ajtófélfát támasztva, becsukott szemmel ránt egyet a vállán. Nagyon a szituációhoz illő mozdulatsor lenne, az biztos.

- Azokhoz viszonyítva, akik itt vannak vagy lesznek, mennyire vagy erős? – Lehet, hogy nem ismeri a most idegyűltek két frontjának embereit, de ha mégis, jobb lenne tudni a választ a kérdésemre. Azért nem mindegy, hogy jóval erősebb és bátran kimehetünk, nem igazán lenne baj; vagy kétszer erősebbek nála, és valahogy trükköznünk kell, hogy élve megússzuk. Az meg a másik, ami nem hiányozna, hogy a hiúságát védve nem válaszolna, vagy csak burkoltan utalgatna. Szerencsémre azonban nem teszi, mintha megérezné, hogy mit szeretnék hallani.

- Mint mondtam, a fél kontinens itt fog nyüzsögni a gyengébbektől egészen a nehézfiúkig. De ha magamat sorolnom kéne, egyértelműen az utóbbiba tartozok.

- Egómanó – vigyorgok a kissé beképzeltre sikeredett válaszon, de megnyugtat, hogy nem az utolsó előtti a rangsorban.

- Csak öntudatos. Lesznek nálam jóval gyengébbek is, de némivel keményebb ellenfelekkel is összeakadhatunk, ha úgy döntünk, hogy felfedjük magunkat.

- Szerintem akkor… menjünk – nézek el a hangja irányába, felállva a kibélelt kádban. Kitapogatom a peremet, aztán ki is evickélek a bútordarabból. Persze Dante nem segít, miért is tenné… Jó, ez nem olyan, hű de nehéz művelet, de mivel nem látok, azért lehet veszélyes. Simán eleshetek, és beverhetem a fejem. Így is sajog még a kezem a korábbi rándulástól, de meglepő módon már közel sem annyira vészes, mint amilyen korábban volt.

- Gyere, rögzítsük – szól, én pedig megállva várom, hogy csinálja, amit jónak lát. Finoman megfogja a kezem, és mintha eltört volna, valami kendőszerűt a nyakamba köt, így meg tudom tartani az alkaromat az alatta átfutó anyaggal.  – Ha így tartod, jobb lesz.

És igaza van, tényleg kellemesebb…

- Hova fogunk menni akkor?

- Hát egy olyan helyre kéne, ami azért védettebb. Van mondjuk egy bank vagy hasonló errefelé?

- Van egy OTP bank, ha az jó.

- Tökéletes – sóhajt egyet újra. Jó sok gondot meg fáradtságot okozhatok neki, ha tíz percen belül vagy ötször megismétli ezt a cselekvést. - Gyere, keresünk neked egy kabátot. Jobb lesz, ha nem futkosol csak így, mert a többiek megnyúznak, ha nem vigyázok rád eléggé és a hidegben így fogsz flangálni.

Egyet bólintva hagyom, hogy megfogja a kezem, és még mindig a sötétben vezessen. Valószínűleg tényleg láthat a sötétben, vagy ha nem, akkor, mint a denevérek igazodhat el itt. Felkapcsolni a lámpákat gondolom, meg azért nem lenne előnyös, mert az alvó, csendes éjszakában rögtön kiszúrható egy világos lakás. Az viszont elmosolyodásra késztet, hogy aggódik értem. Figyel rám, nehogy megfázzak; és hogy ezt leplezze, képes volt ilyen átlátszó indokkal előállni. Igazán… figyelmes tőle a maga módján.





Négy-öt perccel később már az általunk használt lakás bejárati ajtaja előtt állunk a folyosón, készen az indulásra. A gondolatra, hogy hamarosan ki fogunk lépni az éjszakába, rögtön eszembe is jut, hogy az idő még mindig hűvös lehet odakint. Már ha még mindig olyan az időjárás, mint amilyen a legutóbb volt. Ez meglepő, azt tekintve, hogy nyár van, de nem hozom fel. Biztos vagyok benne, hogy az ellenem irányuló vadászat egyik következménye a lehűlt hőmérséklet, így inkább más felé terelem a gondolataimat. Muszáj is ezt tennem, mert egyszerűen már most rosszul vagyok. A gyomrom kavarog és remegnek a végtagjaim, bár nem az éhségtől érzem magam így. Izgulok. És félek is. A legutóbbi találkozásom egy Dantéhoz hasonló harcossal… mély nyomokat hagyott bennem. Ha rá gondolok, máris a hideg ráz, és még inkább liftezik a hasam. A szívverésem pedig megint hangos és irtózatosan gyors. Az egyetlen, ami képes valamennyire megnyugtatni és bátorítani, hogy nem vagyok védtelen, mint úgy egy órája. Itt van Dante, és nem fogja hagyni, hogy bajom essen. Jöhet akárhány ellenség, biztosan kitalál valamit. Igen, nem lesz semmi baj…

Önmagam bíztatásának és a légzésem szabályozásának hála talán nem tűnök olyan rémültnek, elveszettnek és sápadtnak, mint ahogy érzem magam. De miért is érdekel, hogy milyennek tűnök? Hiszen úgyis átlátnak rajtam, nem? Azok mellett, amiket láttam… ez a minimum.

Kicsit jobban összehúzva magamon az idegen család lakásából elhozott női kabátot hagyom, hogy Dante az egyik kezével átkulcsolja az ép karom kézfejét, majd a másik karjával a derekamnál fogjon, hátulról így vezetve. Meglepően sötét van itt, mintha még mindig a lakásban lennénk, ami túlzottan magasan van ahhoz, hogy a lenti utcai lámpákból akár egy kis fény is felszűrődjön.

Annyira… másmilyen itt kint lenni, mint abban a meleg, barátságos kis fürdőben. Itt sincs olyan hideg, mint mondjuk az épületen kívül lehet, de érezhetően hűvösebb van. De muszáj elmennünk innen, hogy támadási felületet adhassunk, és végül olyan helyre kerüljünk, ahol nem lehet baj.

- Nyugodj meg. – Dante hangjának megjelenésével egy időben indulunk lefelé a sötétben, ami iránt már komolyan kezdek ellenszenvet érezni. Van előnye annak, ha az ember nem lát az orráig se, de ez azért már túlzás. Sebezhetőnek és gyengének érzem magam azáltal, hogy azt sem tudom, a lábam alatt mi van. Rászorulok arra, hogy Dante segítsen, mert egyedül, enyhén sajgó kézzel képtelen lennék gond nélkül elsétálni a folyosó végéig is, anélkül, hogy neki ne esnék szinte minden virágtartó állványnak, és össze-vissza ne verném magam. És ami a legijesztőbb az egészben, amitől mindenki tart egy bizonyos pontig. A sötétben… a fénytelenségben egyedül érezzük magunkat. Védtelenek vagyunk, mindennemű álarc nélkül, amiket mások úgyse láthatnak. Azt az űrt pedig, ami körülvesz minket, a fantáziánk tölti ki. Talán olyan dolgokkal, amik megnyugtatnak, de az esetek többségében olyan félelmeink és gyengéink vetülnek ki, amiket senkinek se mutatnánk meg szívesen.

„Jobb egy társsal a sötétben, mint egyedül a fényben!”

Ez valami jelmondat lenne? Vagy talán egyfajta tanács, esetleg intés. Számomra talán annak a szinonimája, hogy egységben az erő. Akkor, mikor egy csapat tagjai együtt vannak, jöhet akár tornádó vagy bármilyen nehezítő körülmény, összetartással meg tudnak küzdeni vele. Egyedül viszont… hiába vagy te a legjobb, ha nem tudod az örömödet vagy a képességeidet megosztani másokkal. Vagy mint a történet a gazdag és szegény családokról. Hiába volt a „fényben” a pénzes öregúr, ha szeretet nélkül töltötte a karácsonyt. Míg a „sötétben”, pénztelenségtől szenvedő családtagok boldogok voltak egymás közelében, figyelembe se véve, hogy milyen fontos, talán már alapvető hiányosságaik vannak anyagilag.

Végül azért sikeresen lejutunk az ötemeletnyi lépcsősoron, egészen a bejáratig. Ott azonban… már határozottan szédülök. Annyira ráizgultam a kimenetelre, hogy rosszul érzem magam. Így kis híján el is esek, mikor a Dante által tartott ajtószárnyon kisétálok az arcomba csapó hidegbe.

Szerencsémre azonban Dante elég gyors, és elkap. De ahelyett, hogy letenne és megköszönhetném, csak azt veszem észre, hogy körülöttünk elmosódik minden. Az arcomba csap a rideg levegő, és akkor jut el az agyamig a távolodó bokrok és fák látványa. Repülünk!

Hangosan sikítok egyet meglepetésemben, és amilyen erősen csak tudok, belecsimpaszkodok Dantéba.

- Ne sikítozz már! – sziszeg idegesen, mire abbahagyom. De csak addig, ameddig két árnyékot meg nem látok magunk mögött, akkor aztán újra ordítozni kezdek teljes tüdővel.

- Úristen! Mögöttünk jönnek! – kapálózok idegesen. Mivel Dantéhoz képest én nem előre, hanem hátrafele tudok nézni, így olyat is látok, amit ő nem valószínű. De nem is szól egy szót sem, mintha már előre tudna mindenről. Végül érzem, ahogy lassan fogy a kezdeti lendületünk, és a bejárattól kicsit arrébb, vagy a harmadik-negyedik emelet magasságában érünk „földet”. Vagyis inkább landolunk a függőleges, kemény falra… Már éppen hangot akarnék adni egy hangos visítás keretében, hogy le fogunk zuhanni, mikor Dante megindul fölfelé a falon. Én kapaszkodok, amennyire csak tudok, de émelyítő, ahogy szinte fejjel lefelé lógok, nem pont olyan magasságban, ahonnan, ha leesnék, túlélném.

A két árnyék pedig jön utánunk! Ők is landolnak körülbelül ott, ahol mi tettük, és már rohannak is a nyomunkban.

- Dante! – sikítok, ahogy tehetetlenül csüngök rajta, miközben ő végül eléri a már teljes sötétségbe burkolózó tetőt, és végre szilárd talaj van a lábam alatt.

- Nyugi már, nem lesz gond. Csak két transitus. Simán elbánok velük, olyan gyengék – tesz le, én pedig a kezeimmel finoman átölelve magam próbálok nem még jobban megijedni attól, hogy az orromig se látok. Valami halvány derengésszerű mintha lenne abból az irányból, amerről a ház bejárati ajtaja az utcára néz, de idáig nem ér el. Olyan sötét van, hogy… hát nagyon. Én pedig itt állok az idegtől remegő lábakkal, és kétségbeesve, kidülledő szemekkel próbálok bármit, akármit kivenni a tetőből. Sikertelenül próbálkozom. Még magamat sem látom, nemhogy Dantét, aki fogalmam sincs, hol lehet. Talán előttem, de olyan csend van, hogy akár rég le is léphetett. Vagy esetleg várhatja a két… nem is tudom, minek hívta őket. Mindegy, azt mondta, hogy jóval erősebb náluk.

Nagyot nyelek, és három gyorsat pislantva próbálom nem teljesen végiggondolni a dolgokat. Az előbb valahogy felugrottunk ide, nyomunkban azzal a két alakkal… és most itt állok a tetőn. Remegek, mint a nyárfalevél és várom, hogy Dante adjon valami életjelet, addig pedig próbálom megnyugtatni magam.

Aztán meghallok valamit. Elnézek jobbra, de mivel semmit se látok, inkább csak fülelek, hátha eljut hozzám valami zaj, ami alapján kitalálhatnám, hogy mi a helyzet. Egy puffanás zaja üti meg a fülem, majd még egy, amiket másodpercekkel később két nagy, elhaló és egyre távolibbnak tűnő ordítás kísér, mire rögtön, mindegy védekezésképp, leguggolok, és amilyen kicsire csak tudom, összehúzom magam.




A semmiből feltűnő hangokat csend követi. Nyomasztó, kétségeket keltő némaság, ami mintha órákig tartana… de egyszer azonban vége szakad, mert Dante hangja megtöri.

- Anyukájukat. Trükkös kis dögök. – Megérzem, ahogy mellém lép, a lendülete okozta légmozgás finoman fellebbenti egy-két tincsemet. A hangok alapján nem úgy tűnik, hogy zihálna, mert továbbra is csend van, még csak a levegővételét se érzékelem. Azok után, hogy mik történtek az elmúlt pár percben, amikből valószínűleg csak pár másodpercet tölthettem idefent, hiába tűnt többnek, szerintem elvárható lenne, hogy legalább egy kicsit szuszogjon, de… semmi. Mintha meg se mozdult volna, pedig nem magamtól jöttem fel ide.

- Mi történt? – nyitom ki a számat, és teszem fel elesett, gyenge hangon a kérdést.

- Ahelyett, hogy szemből jöttek volna, amerről láttad őket, szétváltak, és oldalról akartak megtámadni – válaszol, aztán még egyet lép felém, a közelsége és a testéből áradó meleg pedig egy kis biztonságérzetet csal a közérzetembe. – Mennünk kéne, mert jön még két páros. Három.

Négy… vagyis már hat ember tart erre? Jézusom! Ez tényleg kész invázió… De hogy minek? Nem hinném, hogy ennyi erős gyilkos kéne ahhoz, hogy egy olyan gyenge, majdhogynem teljesen jelentéktelen gyereket, mint én, megöljenek.

Dante elölről nekem dől, amit egy pillanatig nem egészen értek, de aztán az egyik kezével megfogja az enyémet, és előre húz. Hozzáérinti valamihez az ujjaimat. Egy archoz… a saját arcához! A helyzetből rögtön rá is jövök, hogy nekem háttal áll, különben nem kéne úgy nyújtózkodnom, ahogy. Egy pillanattal később pedig az is eljut az agyamig, hogy valószínűleg fel kéne szállnom a hátára, mert elengedi a kezemet. Finoman kitapogatom a vállát, és egy lépést hátrafelé téve lendületet gyűjtök, aztán egy kezemmel a vállára támaszkodva nekiugrok, ő pedig szó nélkül elkap.

- Kapaszkodj, mert nem lesz olyan sétakocsikázás, mint amilyen eddig volt – utal a korábbi esetekre, mikor ő cipelt. Pedig azok nagyon gyorsak voltak! Tud egyáltalán bárki hasonló gyorsasággal futni, mint amit ő most elvileg felül fog múlni? Abszolút nem érezném túlzásnak azt állítani, hogy ilyen erőnléttel röhögve nyerhetne olimpiákat. Akár kettőt is egymás után.

A sötétségbe bólintva teszek eleget a kérésének, és szorosan hozzábújva, az arcomat a köpenyébe rejtve próbálok minél kényelmesebben elhelyezkedni. Amennyire tudok, kapaszkodok majd a vállaiba, de attól félve, hogy esetleg bármi komolyabb baleset fog érni, inkább egyszerűbbnek találom jobban ráhajolni Dantéra, és a kezeimmel finoman körbeölelni a nyakát. Ha így is baj lesz, már csakis magamra vethetek.

 A szemeimet is becsukom rögtön, amint megérzem, hogy ellendül a talajtól, ami jelen esetben egy tízemeletes teteje. Tíz emelet… az több mint negyven méter. De lehet, hogy van ötven is. És mi ide jutottunk fel a perc törtrésze alatt, valamint innen fogunk elugrani valahová. Vagy repülni, ki tudja.

Csukott szemmel csak annyit érzek, hogy zuhanunk. A levegő csak úgy süvít körülöttünk, a hajam pedig, mint valami életre kelt teremtmény fickándozik össze-vissza. Megint repülünk!

Látni… látni akarok mindent. A kíváncsiság érzése annyira sunyin és észrevétlenül férkőzik belém, hogy már csak a kinyílódó szemeimet észlelem, mint következményt. Valóban szállunk, észveszejtő magasságban. Mindenhol a sötétség uralkodik, viszont a több száz lámpa által megvilágított város szinte teljes egészében elém tárul. Annyira… gyönyörű minden. Én pedig valamiért nem is félek. Csupán élvezem a szememet kicsit zavaró levegőt, ami elsőre bántóan vesz körbe, és durván próbál megakadályozni minket abban, hogy lefelé haladjunk. Szinte lök minket fölfelé, a tető irányába. Istenem, annyira jó érzés, ahogy a szél játszik a hajammal, és az egész békés, csendes kis szülővárosomat látom innen fentről! Leírhatatlan…

- Jó, mi? – fordítja felém hátra a fejét Dante, amit egyre jobban látok, ahogy lassan elérjük az utca lámpák által megvilágított területet.

- Igen – válaszolok egy halvány mosollyal az arcomon, aztán kissé meglepetten nézek körbe. Jóval lassabban haladunk lefelé, mint az előbb, és ezt különösen érzékelem a szememet egyre kevésbé zavaró szellőn és a nyugodtabb mozgású tincseimen. Mire pedig elérjük a házak második-harmadik emeletének szintjét, szinte alig haladunk, mondhatni vánszorgunk lefelé. Végül azonban szép kényelmesen földet érnénk, de még egy-két méterre van Dante lába a talajtól, ahogy látom; máris egy elrugaszkodáshoz hasonló dolgot csinál, és újból a levegőben vagyunk. A hirtelen jövő lendület nagyon felkészületlenül ér, így Dante is felmorran, ahogy erősen a nyakába kapaszkodva próbálok nem lezúgni róla.

A szökkenéssel vagy húsz-harmincméternyit haladunk a normális esetben autók közlekedéséhez épített úton, majd végül annak a közepén, ahol Dante landol velem, meg is állunk.

- Valami baj van? – suttogom a fülébe. Ahogy Dante a fejét fordítja mindenféle irányba, az nem éppen kellemes érzést kelt bennem. Valamit… keresne? Vagy érzékel valamit, ami veszélyes lehet?

- Egy páros jön északról – válaszol, nekem pedig izgalommal vegyes félelemmel dobban egy a szívem. – A mieink.

- Istenem… - fújom ki magam, hihetetlenül megkönnyebbülve. Kicsit ellazulva rá is dőlök Dantéra, és egy halvány mosolyt szétterítek az arcomon. Sikerült, amit akartunk! Remélhetőleg pillanatokon belül ideérnek, és akkor együtt megléphetünk innen. Jó messzire, valami világvégi kis zugba, ahol nyugodtan vehetek levegőt anélkül, hogy tartanom kéne bármiféle ellenem irányuló támadástól. Mint ahogy régen is volt, ezelőtt a nap előtt. Vagy akár csak pár órával korábban. Minden békés volt és csendes, és az volt a legnagyobb problémám, hogy meleg van, nem tudok aludni, meg egész délután anyuval viaskodtam. Mondanom se kell, egy évet adnék az életemből, ha most ez lehetne a legkomolyabb gond, amivel küzdenem kell. De akár kettőt is.

- Halihó! – szólal meg kicsit messzebbről valaki, a magabiztos hang tulajdonosa pedig egy lány. Rögtön a hozzánk közeledő, ám alig hallható léptek felé fordítom a fejem, Dante azonban már egy ideje arrafelé néz. Úgy tíz-húsz méterről két személy halad felénk, az egyik egy magasabb férfi, a másik pedig egy vidáman integető lány. Ahogy közelebb érnek, az út menti egyik lámpa fényének hála jobban szemügyre tudom venni őket.

Az újonnan jövők egyike az előbb megszólalt lány, akinek hosszú világos, talán szőke haja bele-belelóg sötét szemeibe. Két óriási, kaszára emlékeztető hajlított pengéjű kard lóg az oldalán, meztelen testét csak egy furcsa, pántokból álló ruhaszerűség takarja, szépen kiemelve tökéletes alakját. A ruháját a még az orrán is átvetett szíjszerű valami csak még nőiesebbé teszi. Ez a lány… meseszép. Talán egy-két évvel lehet nálam idősebb. Olyan felsőbbrendűnek látszik… Én a hosszú, fekete hajammal és kék szemeimmel gnómnak érzem magam mellette.

Ami furcsa rajta, hogy a fekete színű, szinte csak a legszükségesebbeket takaró ruhaféleség a figyelmet a lány köldöke körüli tetoválásra irányítja, amit a közeledésének hála egész élesen látok. A jel nem csak rajta, de a mellette álló fekete hajú és világos tekintetű férfi vállán is ott pihen. A pasinak a lánnyal ellentétben két, a kezére erősített karomszerű valami jelenti a fegyvert, ruháját pedig nem látom a csak kezeit szabadon hagyó fekete köpenytől.

- Na, megvagytok végre – köszön zsörtölődő hangon a férfi. Biztosan sokat futkostak utánunk, az ellenséggel egyetemen, így kicsit sajnálkozóan nézek rájuk, hátha ezzel kicsit kiengesztelhetem őket.

- Bocsánat - teszem még hozzá, aztán ahogy Dante elengedi a lábaimat, én is eleresztem a nyakát, és finoman lecsúszva róla megállok a földön.

- El sem hiszem! Te vagy Zarabel, ugye? – ugrik hozzám rögtön a lány, finoman megölelve. A lendülete és nyíltsága kicsit meglep, de annyira kedves a hangja, hogy észrevétlenül elmosolyodok én is, és visszaölelek. Végül elenged, és kicsit hátrébb lépve jobban megnéz, közben én válaszolok neki.

- Igen, én vagyok.

- Hál’ Isten, hogy semmi bajod! Mármint… a kezedet leszámítva. A nevem Laa, ő pedig ott Aol.

- A Conděre küldöttei vagyunk, és az a feladatunk, hogy elvigyünk a bázisra – veszi át a beszélgetés fonalát az Aol nevezetű férfi, aki közelebb lépve biccent felém, és Dante felé. – Mit szólnátok az induláshoz? Nem örülnék, ha Zríc elkapna minket.

Nem tudok a beszélgetésre figyelni. Valamiért… alig pislantok egyet, furcsa érzésem támad. Egy mélyről jövő, eddig eltemetett ösztön hangja üt szöget a fejembe: iszonyú nagy baj van. Menekülnöm kéne, olyan gyorsan eltűnni, elrohanni, amilyen gyorsan csak lehet…

- A fenébe! – üvölti el magát Dante, én pedig ijedten rezzenek össze. Mi a baj? Mi történt? A tekintetemet leveszem Laa-ról és Aolról, akiknek iszonyatosan furcsa neveik vannak, és Dantéra nézek.

Pár pillanattal később már a csontjaimba beférkőzött jéghideg rettegés okát is meglátom: a környezetünkben lévő árnyékok megmozdulnak. A fák és bokrok a lámpák és más tárgyak maguk után húzott árnyképei. Nőni kezdenek, óriáskígyóként tekeregnek, vonaglanak, tudatos élőlényként csimpaszkodnak bele a sötét aszfaltba, egy óriási, vastag gyűrűt alkotva körülöttünk. És hiába nem világos most az út se, aminek a közepén állunk, de az árnyék és az alattunk elterülő felület színei között óriási különbség van. Szinte… embertelenül sötétnek tűnnek.

- Harmadik szintű árnyéklépés! - üvölti Aol, majd mintha korábban már megbeszélték volna mind a hárman körém állnak, fegyvereiket készenlétbe helyezve.

- Ilyen nagy árnyékportált még sose láttam - nyög egyet Laa, nem túl bíztatóan. -  Zríc is velük jön?

Nem értem, hogy miről hablatyolnak. Mi ez az árnyékos dolog? Ez lenne, amit látok? És az a Zríc… valami személy lehet az eddigiek alapján. Nem tudom, hogy ki, de biztosan fontos, mert nem először említik.

- Igen, valószínűleg csak ő tud ekkora portált nyitni. És még lelépni se tudunk… - sziszeg Dante, mire Aol megenged magának egy jó cifra káromkodást. A hallottak és arckifejezéseik alapján tényleg nagy bajban vagyunk. Abban az egyben reménykedem, hogy ki fogjuk vágni magunkat ebből a szoros helyzetből anélkül, hogy bárkinek baja esne. Ha Dante esetleg… Nem, belegondolni sem akarok. Nem tudnám elviselni még a gondolatot se, hogy az egyetlen embernek, akire csak számíthatok, a vérét vegyék. Nem örülnék annak se, ha Laa vagy Aol sérülne meg, de Dante az egyetlen, aki be is bizonyította, hogy rá bízhatom az életemet.

Félek. A találóbb kifejezés talán az lenne, hogy rettegek. Tartok attól, hogy megsérülök, vagy meghalok, és féltem a többieket. Gyűlölöm ezt az érzést, mert olyan jó táptalaja vagyok… A hatalmába kerít, és tehetetlenné tesz. Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Mindennél jobban szeretném visszakapni a régi, unalmas és nyugodt életemet, ahol a félelem legfeljebb akkor vált részesévé a napjaimnak, ha megnéztem egy horrorfilmet. De ez már lehetetlen…

- Kislány, mindig maradj mögöttünk, bármi történjen is, érted? - kér meg Dante meglepően nyugodt hangon. Ő áll közvetlenül előttem; tökéletesen látom kidolgozott hátizmait, valamint a különleges védekező pózt, amibe kardjával elhelyezkedik.

Laa és Aol hátulról fognak körbe, szintén ugrásra készen. Várnak. De vajon mire?

A kérdésemre hamarosan választ is kapok: miután egy rendbent mondok Danténak, egy óriási hullám fut végig a feketére színeződött talajon. Azután még egy, majd a hullámzás egyre rövidebb időközök alatt következik be. A látvány ijesztő: ahogy a rengés végigszalad a területen, mintha egy tó vize lenne a felület, amibe csepegtetnek valamit. Kocsonyás állagúnak, vérfagyasztóan élőnek tűnik…

Aztán hirtelen abbamarad a mozgás, a felület újra tükörsimává és szilárdnak tűnővé válik.

Pár másodperccel a mozdulatlanság beállta után vagy egy tucatnyi fekete ruhás, Aolékhoz hasonló harcos lép ki a sima felületből. Az első fél percben csak a számat tátom. De hát… Az előbb még nem voltak itt, aztán csak úgy kiléptek, és…

Hiába agyalok, hogy káprázhatott a szemem, tudom, hogy ez történt. Kisétáltak az… aszfaltból. Érzem, hogy mindez nem csak az agyam egyik elvont vicce, így megpróbálom túltenni magam pillanatnyi döbbenetemen.

Körénk úgy tizenöt új harcos érkezik, a nagy részük férfiakból áll. Ruháik mind feketék, mindegyikük testén – noha különböző helyeken - de jól láthatóan ott virít, szinte izzik a sötét, kacskaringós jel. Ruhaneműik fazonra mások és fegyvereik is különbözőek, de egy dolog mindegyiküknél azonos: a tekintetük. Az a semleges, ijesztően gépies nézés. Tudom, hogy belém látnak, egészen lényem legmélyéig. Meg sem kell szólalnom, máris kiismernek… Félek tőlük. Hihetetlenül embertelenek, ahogy rám és jelenlegi társaimra néznek felsőbbrendű, magabiztos tekintetükkel.

Egy néma parancsnak engedelmeskedve az ellenség gyűrűje szorosabbra záródik körülöttünk. Nem támadnak meg, de nem is hagynak lehetőséget számunkra a kitöréshez. Várnak.

- Sajnos késő, drágák – lép ki a gyűrűként minket körbevevő harcosok közül egy, akinek arcán győzedelmes vigyor virít, amit még az arcába lógó hajától sem tudok nem észrevenni.

- Hol van Zríc, Sawaki? - teszi fel Dante a kérdést a harcosnak, aki csak még inkább elmosolyodik. Mi lehet olyan vicces?

- Mögötted – válaszol egy újabb ismeretlen hang, majd előre nézve meglátok egy alakot Dante mögött. Aztán újra eltűnik az illető, és csak azt látom, hogy Dante egy hangos nyögés kíséretében a vállához kap, és a kardját elejtve a földre esik. Megáll azonban térdelő pozícióban, én pedig akaratlanul is felsikítok. – Ezt tudod, miért kaptad, Dante.

A lábaim maguktól mozdulnak meg, és mire észbe kapok, már Dante mellett térdelek, a szemeimbe gyűlt könnyektől pedig alig látok.

- Jól vagy? – iszonyatosan remeg a hangom, a kezeimet pedig finoman Dante felkarjához érintem, ahol nem látok sebet. Egy óriási, mély vágás húzódik végig a vállánál, amiből szivárog a vér. 

- Minden rendben, nem tud ártani nekünk. – Dante arca kicsit eltorzul a fájdalomtól, de azért megereszt felém egy halovány mosolyt, amitől kicsit kevésbé pánikolok. A kezeim még mindig remegnek, és érzem, ahogy a meleg könnycseppek finoman végigfutnak az arcomon.

- Azt hiszed, Dante? – Zríc hangja egyszerűen undorító, annyira gúnyos. Csúnyán nézek rá, mikor egy pillanatra találkozik a tekintetünk, utána pedig szemügyre veszem azt, aki az ellenségem. Azt, aki Dantét is csúnyán megsebesítette. Zríc magas, szikár testét egy sötét színű kabát fedi. Hosszabb, világos haját kibontva hordja, tincsei bele-belelógnak szintén nem túl sötét árnyalatú szemeibe. Arca nagyon határozott vonású, az orrkarikája és szájpiercingje még inkább punkosabb érzést keltenek bennem. Semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni tekintetéről, de nagyon tartok tőle és nagyon ellenszenves annak ellenére, hogy fegyvert nem látok nála. Miért súgják azt a megérzéseim, hogy nem szorul a harcban eszközök használatára? Dantét viszont mégis megsebezte, a keze pedig üres.

- Én hiszem úgy, Zríc – hallok meg hátulról egy határozott, mély férfihangot. Érzem a hátamon végigfutó rezgéshullámokat, amik azt jelzik, hogy közvetlenül mögöttem áll. Végül azonban elém sétál a bariton tulajdonosa, pár másik harcossal együtt. Még mindig Dante karját szorongatva pillantok gyorsan körbe, ahol vagy kétszer annyi harcost látok, mint ahányan eddig voltak. Kik ezek? És… hogy kerültek ide? Hirtelen rengeteg kérdés lepi el a gondolataimat, miközben egy újabb gyűrű jön létre Laa, Aol, Dante és körülöttem. Ők lennének… a mieink? Az újonnan jövők köztünk és Zríc bandája között állnak, mintegy pajzsként védve négyünket az ellenségtől, így az ötletem csöppet sem tűnik alaptalan ostobaságnak.

- Nem volt okos ötlet ennyi ideig húzni azt a harmadikszintű árnyéklépést – folytatja a férfi, akinek csak a szilárd hátát látom, és a kezében fogott kard egy részét.

- Ugyan, a kis Kiválasztottnak ennyi látványosságra szüksége van. Amúgy meg már odaátról éreztem a szagodat, Nero. – Zríc egyszerűen legyint egyet tettetett dámasággal. A tekintete azonban… veszélyes.

- Zríc, szaga csak a szarnak van – javítja ki Nero, ahogy a felnőttek szokták a gyerekeket.

- Na, és szerinted miért ezt mondtam? – hallatszik Zríc lekezelő válasza, aztán előre lép egyet, Nero felé. – Tíz másodpercet kapsz, szarrágó, és rád uszítom a jelen lévő harcosaimat.

- Azt hiszed, hogy győzhetsz? – köpi a szavakat Nero, és egyre jobban úgy érzem, hogy ki nem állhatják egymást. Enyhén szólva persze.

- És te azt, hogy az a kislány megnyer neked bármit is? Van tehetsége hozzá, elismerem. De közel sem lesz az én súlycsoportom. Esetleg a te határaid közelét ütheti, de az enyémeket semmiképpen. De próbálkozni lehet. Mindenesetre, ha engem kérdezel, Kano kicsit sokat ihatott azelőtt a jóslat előtt.

- Ugyan, azzal, hogy próbálkozol Kano szavait megkérdőjelezni, csak a saját félelmedet palástolod. El fogsz bukni, és végre béke lesz ezen a rohadt világon. – Válaszként Zríc csak nevet. De úgy belelendül, hogy a Dante által Sawakinak nevezett harcosának támaszkodik, és szinte úgy fulladozik, válaszként Nero szavaira. Aztán abbahagyja lassacskán, és int egyet. Erre megerednek a harcosai, de egy pontnál mind megállnak. Körbevesznek minket, mégse támadnak.

- Dylane leple! - sikít meglepetten Laa. Mire pedig bármit csinálhatnék, mellém sétál egy huszonéves fiú, és a kezét a vállamra teszi.

- Nem lesz gond, ne aggódj – szól hozzám, a hangja pedig mérhetetlen higgadtságról árulkodik. Valamiért… a viselkedése miatt idősebbnek tippelném, mint amennyinek kinéz. Rövid, sötét haja van, de többet nem látok belőle.

- No lám, a fél vezérkar itt van? – csipkelődik Zríc, színészien a csípőjére téve a kezét. – Tudom, Nero, hogy esélyed sincs ellenem, de hogy négy taggal karöltve gyere, az kicsit már szánalmas.

- Csak szimpla csapatmunka, mert nem vagyunk öngyilkosjelöltek. De ha Dylane, Soah, Cylon, Moor és én túl nehéz falat vagyunk… - int egyet Nero.

- Gondolom, elfutsz, mint mindig, és majd később folytatjuk, igaz? – Mintegy búcsúzásként hangzik Zríc mondata. Mennénk is? De hogyan? Kérdően nézek a most felegyenesedő Dantéra, aki megfogja a kezemet, de mivel nem néz felém, ezért a másik oldalamon álló férfi felé is elnézek, aki még mindig a vállamon tartja a kezét.

- Ne mozogj. El fognak vinni minket, de akkor ne mozdulj, ameddig nem szólok, hogy lehet, jó? – szorítja meg kissé a kezemet Dante, mire én kinyögök egy okét, de aggódva pillantok Dante felé. A sebe viszont… eltűnt! Mintha sose lett volna, pedig láttam, ahogy végighasította a bőrét, és vérzett is. Jobban megnézem, de tényleg semmit elváltozást vagy meghegesedett sebnyomot nem látok. Egyetlen nyamvadt karcolás sincs rajta. Ez az egész furcsa, de nagyon örülök, hogy jól van. Biztos… meggyógyította magát, vagy valami ilyesmi.

Mire észbe kapok, már nem egészen ott vagyunk, ahol úgy fél perccel azelőtt, hogy Dante sebét akartam volna jobban tanulmányozni. Mindenfelé sötétség vesz körbe… jobbra, balra, elöl és hátul csakis fénytelen feketeség van. Mikor azonban a fejemet felfelé döntöm, meglátom az utcai lámpák halovány fényét, amik egyre inkább távolodnak. Mi pedig csak süllyedünk és süllyedünk az útba, míg végül az a kicsi világosság is eltűnik, ami eddig volt. Nem marad más, csak az ijesztő sötétség, ami mindenhol jelen van, és Dante meleg keze.

9 megjegyzés:

  1. Hümm, hümm, de hamar kialudta magát, csak nem Dante valamiféle "varázslata" volt ez? :)
    Meg kell jegyeznem, hogy valami baromi jól válogatsz neveket a szereplőknek. :O Mi alapján döntesz, áruld el nekem! :)
    Hova kerülnek ezek után, jó ég?! Kár, hogy én nem tudok olyan gyorsan haladni a tiéddel, mint te az enyémmel, mert közben pörgök meg írok is, mint egy megszállott. :) De igyekszem. :)

    VálaszTörlés
  2. Jut eszembe: nincs itt valami olyan megoldás, mint nálam, hogy látni az utolsó kommenteket külön? Mert akkor mindig tudnám, ha valaki írt, nem kéne annyit kattintgatni. :)

    VálaszTörlés
  3. De, Dante keze van a dolgokban :,3 (Mindenben benne van amúgy x,D)
    Tetszenek a nevek?:D Huhh, Zarabelét megálmodtam, Dante meg Dante akart lenni... de igazából nem tudom, alakítják maguknak a neveket, még ha néha olyan humbugosnak is tűnnek. ˇˇ" Ha tudnád milyen nevű szereplők is rihangálnak közöttük! Huhh, néhányuknak elég elvont neve van, de azt is hozzájuk passzolónak érzem.
    Hát igen, már muszáj volt elvinni őket, különben nekikezdtek volna a gyilkolászáshoz, szokásukhoz híven... :)
    És de, már ki is raktam a hozzászólás-mutatót (bár elég randa egy jószág, nem olyan szép, mint a blogol-os).
    Nagyon köszönöm, hogy írtál, nagyon jól esik minden egyes hozzászólás :3

    VálaszTörlés
  4. Kiderült, hogy nem jó a hsz-mutató :/ Keresgéltem HTML-kódokat is, de semmire se mentem, így marad ez a semmi...>< (Mondjuk én kapok mindig e-mailt, hogy pontosan melyik bejegyzéshez kapok kommentet, de sajnos neked ezzel semmivel se lett könnyebb :/

    VálaszTörlés
  5. Délután ideülök, megnézem az én kommentkódomat, aztán elküldöm, hátha tudsz kezdeni vele valamit. Majd megkukkantom a sablonodat is (ctrl+u), és kisilabizálok valamit (bár sokat nem értek hozzá, annyi szent). :D

    VálaszTörlés
  6. Rendben, köszönöm :D Én se értek hozzá, ez a baj :<

    VálaszTörlés
  7. Sajna menet közben rájöttem, hogy itt nem lehet olyan szabadon szerkesztgetni a sablont, mint blogolon, így nem tudom, miként lehetne megoldani a kommentes részt. Na mindegy, így is jó, ahogy van. :)

    VálaszTörlés
  8. Más, amit még a történettel kapcsolatban mondani szerettem volna: van ez a rész, ami így kezdődik: "Félek. A találóbb kifejezés talán az lenne, hogy rettegek. Tartok attól, hogy megsérülök, vagy meghalok, és féltem a többieket." Ebben a bekezdésben Zara azon kesereg, hogy véget ért az eddigi élete. Ha rám hallgatsz, ezt egy későbbi időpontra tenném, amikor épp nyugalomban elmélkedhet. Mivel most éppen nagyon fél és nagyjából semmit sem ért, nem lehet ideje ilyesmin tűnődni. Majd ha lecsillapodnak a kedélyek, és kicsit egyedül maradhat a gondolataival. :)

    VálaszTörlés
  9. Igen, jogos :D Ha a helyében lennék, valószínűleg inkább csak remegnék, és nem ilyeneken gondolkoznék :D Köszönöm, hogy ráirányítottad a figyelmemet *o*

    VálaszTörlés