2012. február 16., csütörtök

És a rémálom kezdődik... (Rémálom 1. fejezet)

Sötét van. A néma, nyomasztó csendet csak a falióra halk, fáradt kattogásai törik meg, valamint szívem erős, fáradhatatlan dobogása. A szemem nyitva, bár semmit se látok a sötét szobában, ami napközben a világos és vidám hálószobám; tanulásom és pihenésem helyszíne.

Nem tudok aludni, pedig szeretnék, mert a mai nap kikészítő volt. Nem az iskola végett, mert még van egy fél hónap szeptemberig, de így is volt olyan fárasztó, mint a tanév bármely napja. Pedig se dolgozatot nem írtam, sem pedig a jegyek vagy osztálytársak miatt nem kellett idegeskednem, eléggé megviselt az anyuval folyatott vitám. Sőt, nagyon is, ha belegondolok. Nem szeretek veszekedni, anyuval meg pláne nem, de most elkerülhetetlen volt, mert mindkettőnket az idegbetegség jellemzett. Talán ezzel ürült ki belőlünk az iskolaidőben felgyülemlett sok feszültség és miegymás, meg a leendőek. Amúgy talán elkerülhető lett volna, ha nem szekál egész délelőtt azzal, hogy menjek át a környéken lévő boltokba, amikhez amúgy soha nincs hangulatom, de most már úgyis mindegy. Összevesztünk, túlestünk a nagy ordibáláson, és mindketten úgy feküdtünk le, hogy nem is szóltunk a másikhoz. Klassz.

Nagyot sóhajtva fordulok át a másik oldalamra, hátha azon könnyebben elalszok, de sok idő telik el, mire rájövök, hogy ez sem fog segíteni. Hiába fordulok bármerre, tekergek össze-vissza, mint egy óriáskígyó, nem tudok elaludni. Lehetek akármilyen fáradt és ásítozhatok félpercenként, az agyam még mindig annyira friss és annyi mindenen gondolkozom, hogy képtelen vagyok hanyatt vágni magam és aludni egy jót.

Itt van például az, hogy meleg van. Nem szeretem a meleget. Mi értelme van a nyárnak azt leszámítva, hogy nincs suli és mehetnek az emberek a strandra? Ami hozzátenném, én nem hiszem, hogy fogok csinálni, mert valahogy belegondolok, hogy ott feküdhetnék a vízben, de… semmi hangulatom nincs hozzá. Ami azt illeti, most semmihez sincs. Nyűgös vagyok, mert nem tudok elaludni, de ha tovább agyalok rajta és erőltetni próbálom, akkor sem fog sikerülni.

- Na jó, most becsukom a szemem, és aludni fogok – suttogom magam elé kissé nyűgösen, és a magam által teremtett feladat első lépéseként jobban betakarom magam. Hogy ne legyen túl melegem, kicsit jobban a hűvös falhoz dőlök a takarómmal együtt, így a fal hidegének és a takaró irritáló melegének elegyéből hamarosan majd valami kellemesebb hőmérséklet vehet körbe. Addig is lecsukom a szemeimet, és nyugodtan kifújom a levegőt.

Hirtelen zajt hallok. Mintha valaki vagy valami a kaput döngetné. Az öreg, ám kicsinek nem nevezhető ajtó megadóan felordít, majd hangos csattanással a földön landol.

Úr Isten! Ez meg ki lehet, és mit akar? A szemeim azonnal felpattannak, és ijedten kezdek el gondolkodni.

Egy betörő lehet, vagy ki? Tanácstalanul fekszem az ágyamban, fejemre húzom a takarót. Mi a fenét tegyek? Szólni kéne apunak és anyunak. Ők biztos tudnának tenni valamit, apa különösen. Nagyon jól tud verekedni, így ha olyan az illető, akkor jól elverné, aztán ha már nem jelentene veszélyt, felhívná a rendőröket. És ha fegyver van a betörőnél? Jaj, mit csináljak?! Hiszen anyuék alszanak!

Halk lépteket hallok, amik lassan, de biztosan haladnak végig a kapunk alatt, fel a lépcsőn… Én már levegőt is csak félve veszek, viszont a szüleim, úgy tűnik, nem ébredtek fel.

Az ismeretlen illető halkan kinyitja a bejáratot, aminek túloldalán a konyhában találja magát. Némán becsukja az ajtót, majd alig hallható léptekkel megindul, egyenesen az én szobám felé!

Legszívesebben felordítanék félelmemben, főleg, mikor valamilyen suhogást hallok. Talán az illető kabátja? Nem tudom, csak azt érzem, hogy félek. Szívem egyre erőteljesebben ver a mellkasomban, a vérem egyre gyorsabban, egyre égetőbben lüktet az ereimben. Alig kapok levegőt, a szívem majd kiszakítja magát a mellkasomból, hogy a hangjáról szót ne ejtsek. Szép lassan az ajtóm elé sétál, én pedig visszafogom a lélegzetem. Megáll, majd pár másodpercig vár. De mire?

Szólnom kell apunak… ő nagyon erős. Muszáj! Félek, hogy bejön a szobámba és megöl. Mint a filmekben. Mint a legrosszabb, legijesztőbb horrorfilmekben. Csak ezt éljem túl! Soha többé nem nézek meg egyet se, noha imádom az ilyen típusú alkotásokat. Bár átélni egészen más…

A betörő kínzó lassúsággal, de tovább indul apuék felé.

Úr Isten! Először megöli azokat, akik kárt tehetnek benne, aztán jönnek a védtelenek! – hasít belém a szörnyű felismerés.

Akármit is akar ez az ember, az jó nem lehet, ha ilyen módszerekkel jutott be a házba, és pont hajnalok hajnalán… Félúton jár anyuék szobájától, mikor teljes hangerővel, torkom egész kapacitását beleadva elordítom magam:

- Vigyázzatok! Apa! Anya! - üvöltözök, majd érzem, amint az idegen beront apuék szobájába.







Remegve, a saját izzadságomban ébredek. Sírok a még mindig erősen jelenlévő és engem gyötrő félelemtől, a torkom csak úgy sípol.

Csak egy álom volt. Egy rossz álom… De annyira valóságosnak tűnt, annyira hihetetlenül ijesztőnek!

Nagyon lassan nyugszom csak meg, ahogy érzem, fél óra biztosan eltelik, mire össze tudom szedni magam. Letörölgetem a könnyeimet, és valami szép dologra gondolok.

Egy mezőre. Egy barátságos, virágokkal teli és napfényben fürdő rétre, egy élénkzöld, élettel teli erdő szomszédságában. Azon a helyen minden jó, minden tökéletesen szép… nincsen semmi rossz.

A gondolatmenettől elmosolyodok, majd jobban végiggondolom a történteket. Az valóságos volt, hogy nem tudtam elaludni, de aztán úgy tűnik, mégis sikerült. És még hogy…

Mivel a torkom olyan száraz, hogy a Góbi-sivatag a folyók országának tűnne mellette, kimegyek a szobámból, hogy igyak egy kis vizet a fürdőben. Meg ha már ott vagyok, kinézek a konyhába, pontosabban az ott lévő mikróra, hogy azt is megtudjam, hogy mennyi az idő. Bár ahogy gondolom, túlzottan sok nem lehet, olyan éjfél, vagy egy óra körül. Nem hiszem, hogy több lenne, bár ki tudja.

Gond nélkül beérek a fürdőszobába, aztán miután a tükörben látom, hogy simán elmehetnék egy zombis film egyik élőhalottjának, iszok egy keveset, és az arcomat is megmosom. A hideg víz kicsit hirtelen éri a torkomat és az arcomat is, de az első kellemetlen hullám után már jobban érzem magam. Éberebb és talán minimálisan összeszedettebb vagyok, mint ahogy öt perccel ezelőtt. Küldetés első fele teljesítve. Hogy minden esti tervem sikerüljön, elindulok a konyhába, ami rögvest a fürdő mellett található. Csak éppen kikukkantok, mikor látom, hogy hajnali fél kettő van. Több, mint gondoltam, de még bőven van időm rá, hogy az előbbi, szinte túlzottan valósnak tűnő rémálom mellett még egy kellemesebbet álmodjak.

Megvakarom a fejemet, majd egy hangos ásítás keretében lekapcsolom a villanyokat, és visszasétálok a szobámba. Valamiért azonban, mikor elhaladok a lehúzott redőny mellett, furcsa érzés fog el.

Vajon mi lenne, ha felhúznám és engednék be egy kis friss levegőt? Olyan meleg van idebent…

Az ötletemre gondolatban bólintok, aztán fel is húzom a redőnyt. Nem annyira, hogy az utcai lámpák által beszűrődő fény nagyon zavaróan megjelenjen a szobában, csak annyira, hogy egy rés keletkezzen a redőny és az ablakpárkány között. Egy akkora, hogy a karom átférjen rajta, semmi több. Ezek után kinyitom az ablakot, hagyva, hogy a kellemes hőmérsékletű, friss esti levegő besuhanhasson az általam alkotott résen, és finoman elkeveredjen az itteni, szinte már túlzottan is meleg, poshadtabb levegővel. Kicsit még elidőzök az ablakban, kikukucskálva a résen az utcára.

Annyira csendes és békés, így este… szívesen tennék egy sétát odakint. Nincs semmi mozgás, csak a szél, ami néha meghajlítja a kinti bokrokat és a fák ágait. Látni csak nagyjából látom a dolgokat. Nincs teljes sötétség, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy az utcai lámpák tökéletesen megvilágítanak mindent. Nem is kell, mert az éjszaka pont azért éjszaka, hogy sötét legyen. Ha látni akarunk, arra ott a nappal. Az éjszaka… a sötétség birodalma. A titkoké, mert azáltal, hogy ez a napszak ilyen homályos, mintha takargatna valamit, amit nem akar, hogy mások is láthassanak. Vagy ha vannak is, akik belelátnak és értik a mondandóját, azok inkább csak az állatok és a növények lehetnek, akik szerves részei a természetnek. Mi, emberek inkább csak érteni szeretnénk, de nem nagyon jön össze. Szerintem legalábbis.

Mondjuk, van, aki fél a sötéttől. Én nem gyarapítom az utóbbiak táborát, mert túlzás lenne azt állítani, hogy félek tőle. Inkább tartok, mert van, amit a sötétség miatt nem látok, és így nem érzem magam biztonságban. De félelmet… hát azt azért nem érzek.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy hiába meredtem egészen eddig az utcára, csak most látom, hogy van odakint valaki. Valaki, aki eddig nem állt ott, sem máshol az utca azon szakaszában, amire rálátok. Ki ez, és hogy került ide? Biztosan nem szomszéd, mert egyik sem olyan eszelős, hogy ilyenkor az utca közepén dekkoljon.

Aztán hirtelen már ketten vannak! A másik az… az… csak úgy ott termett! Az előbb nem volt az első mellett, de még csak nem is sétált oda! Csak úgy… ott van. És hiába pislogok, mint a hülyék, tényleg ott vannak! Nem álmodom, de még csak hallucinálni sem hallucináltam. Tudom, hogy este van és fáradt vagyok, de ezt nem csak képzeltem.

A két sötét alak pillanatokig csak ott áll, ijesztően meredve a házunk felé. Az egyetlen, amit ilyen távolságból és fényviszonyokkal is látok belőlük az az, hogy az egyikük magasabb, mint a másik. Nem sokkal, csupán egy, esetleg másfél fejjel.

Pislantok egyet, mire már csak egy idegen van ott, a másik köddé vált… A szívem dobban egyet, de máshogy, mint általában. Erősebben, és úgy, mint ahogy akkor szokott, amikor feleltetés van a suliban. Akkor is ilyen furcsán lüktet, mintha csak rossz felé dobbant volna, és láss csodát, hát nem az én nevemet mondja ki a tanár, mint a felelőét? Dehogynem. Ez pont ugyanolyan. És a kellemetlen érzés, amit bennem szokott kelteni is megjelenik, és pillanatokon belül végigszalad a testemen egy borzongással együtt. Egy hideg és szőrfelborzoló borzongással együtt.

Baj van, nagy baj. Ez még határozottabban igaznak bizonyul, mikor az utcán maradt alak megindul a házunk felé. Ahogy közeledik, és a lámpafény megvilágítja, kicsit jobban is szemügyre vehetem. Fekete, hosszú kabátot visel, és a kezében fémesen megvillan valami. Egy fegyver, méghozzá valami penge. Egy kés vagy egy tőr?

Egyetlen pillanat kell hozzá, hogy a pulzusom úgy megemelkedjen, hogy a rekordok könyvébe kerülhessek vele. Először csak ledermedek és nem tudok megmozdulni, de amint az idegen a kaput kezdi el döngetni, hirtelen erő száll a lábaimba, és a szobámból kirontva veszem az irányt apuék szobájába. Teljesen kétségbe vagyok esve, és hihetetlenül tehetetlennek és gyengének érzem magam. Mintha ruhák se lennének rajtam, szinte védelem nélkül szaladok a kijelölt cél felé. A lábaim nehézzé válnak, a mozgásom betegesen lassúnak tűnik, mint az emberek legrosszabb rémálmaiban.

Rögtön be is ugrik, hogy a nemrég véget ért lidércnyomásomban mik történtek, és az eddigi ijedségem mellett még egy irritáló de ja-vu érzés is a hatalmába kerít. Végül az egésszel nem foglalkozva fordulok be az anyuék szobájához nyíló folyosó végére, belekezdve a kiabálásba:

- Anya, apa! Ébredjetek, baj… - Be sem tudom fejezni az esetlennek, gyengének és riadtnak tűnő hangom hallatását, mert beleütközök valamibe, és lepattanva róla zuhanok hátra a padlóra.

Hangos nyekkenéssel érek földet, aztán rögtön fel is nézek az utamba álló dologra. Egy sötét alak… egyike azoknak, akik kint álltak a házunk előtt. Akaratlanul is felsikoltok, ahogy eljut a tudatomig, hogy kivel is állok szemben.

Az idegen tesz felém egy lépést, mire én idegesen hátrálok. Minél messzebbre próbálok távolodni tőle, olyan gyorsan, amennyire csak képes vagyok rá, de ő továbbra is felém közelít.

Mit tegyek, Istenem, mit tegyek?! Próbálok valamit kitalálni, valami tervet, vagy bármi használhatót, de az agyam köré mintha falat húztak volna… Egyszerűen nem tudok gondolkodni! Könnybe lábadt szemekkel, és elhomályosult látással kúszok hátra, mire beleütközök valamibe. Nyüszítek egyet, mert az, akinek valószínűleg nekihátráltam a másik illető, aki felért, míg én anyuéknak próbáltam szólni.

Tényleg, és a… anyuék? Miért nem jönnek segíteni, ha hallották a kiáltásomat? Ha hallhatták, amint nekiestem a velem szemben álló, teljesen higgadt alaknak? Vagy az idegen tőlük jöhetett ki? De ha odabent volt, akkor anya és apa… Nem, az nem lehet! Nem halhattak meg! De az is kizárt, hogy ilyen zajok után még aludjanak…

- Na, hova-hova, tündérem? – hallok meg egy férfihoz tartozó hangot magam mögül, minden valószínűség szerint a hátam mögött állótól származhat. –Nem kell félni, nem fog fájni… annyira! – kezd el kegyetlenül nevetni, majd megfog a pizsamámnál fogva, és nekivág a falnak. Hangosan ordítok egyet, ahogy immár zokogva nekizuhanok a jéghideg és kemény falnak, csúnyán beverve a vállamat. A vállamba nyilalló, szúró fájdalom hullámként kezd el továbbterjedni a testemben. Remegek és sírok, de a két alak nem foglalkozik velem túlzottan, csupán körbeállnak, megfosztva ezzel a menekülés esélyétől.

- Mi lenne, ha kinyírnánk? Simán mondhatnánk, hogy erősebb volt, mint amire számítottunk és ellenállt, ezért rákényszerültünk, hogy azonnal végezzünk vele – veti fel a kegyetlen lehetőséget a férfi.

- Nem lehet – válaszolja egy rideg női hang. – Meg kell várnunk azt, akinek meg kell őt ölnie. Csakis ő végezhet vele.

Én nem értek semmit abból, amiről beszélnek, csak azt, hogy meg akarnak ölni. Hogy meg fognak ölni. De én ezt nem akarom! Hiszen nem is tettem semmit, ami ezt a bánásmódot indokolná! Egy tizenhat éves kislány vagyok, az Istenért! Egy gyerek!

- Kár, pedig szívesen végeznék vele. Szinte hívogatóan védtelen. Biztos, hogy ő a Kiválasztott?

Milyen Kiválasztott? Ezek azt hiszik, hogy engem választottak ki valamire? Ezért… ezért ölnének meg? De hiszen ilyenről szó sincs! Valamit… valamit félrehallhattak, de én nem vagyok semmi ilyesmi! Nem tudok semmiről!

- Igen, elvileg ő az.

Minden egyes sejtem azt súgja, hogy le fognak rám csapni, csak pillanatok kérdése az egész. Nem fognak várni senkire és semmire, a férfi legalábbis nagyon nem úgy tűnik, mint aki hajlandó lenne erre. Nagyon ideges vagyok, minden egyes másodperccel jobban feszülnek idegszálaim, egyszer csak nem bírom tovább: felsikítok.

Az összes erőmet, félelmemet, bánatomat beleadom, akkor sem hagyom abba, mikor a szoba összes üvege berobban. Szememből patakokban folynak a könnyek. Be a számba, végig a nyakamon; arcom úszik a bennem felgyülemlő érzelmek sós végtermékében. Szemeimmel semmit sem látok, a körülöttem lévő világ most nem több mint homályos árnyak rideg birodalma. Testem remeg, méghozzá nem csak a félelemtől, hanem azért is, mert fázom.

A betört üvegszilánkok áradatától megzavarodnak a támadók, én pedig ezt kihasználva rohanok be a szobámba. Nem is érdekel, hogy hogyan történt a robbanás, vagy miért: míg ők üvöltöznek az arcukba robbant üvegdarabok okozta fájdalomtól, én addig a férfit kikerülve próbálok a homályos látásommal kivenni bármit is a környezetemből, és eljutni a szobámba. Feljebb húzom a redőnyt, majd úgy, ahogy vagyok, kiugrok rajta. A házunk szerencsére nem emeletes, így könnyedén érek földet az épület előtti kert füvében.

Egy pillanatra sem állok meg, amilyen gyorsan csak a lábam bírja, elkezdek rohanni, végig a járdán, ki az utcából. Az életben maradási ösztön és az adrenalin, ami egy pillanat alatt elöntötte a testem, nem hagyják, hogy megálljak. Nem állhatok meg. Mert ha mégis megteszem… utolérnek, elkapnak, és végem van.



Gondolkozás nélkül rohanok végig a környéken, nem is veszem észre, hogy a föld tele van kavicsokkal és éles kődarabokkal, és a hűvösebb időjárás is csak akkor kerül előtérbe, mikor már nem bírom tovább, és megállok. Pontosabban inkább összeesek, be az egyik nagyobb panelház eldugottabb sarkába. Remeg mindenem, és rettegek, hogy megtalálnak. Sírni kezdek, de a számat befogva próbálom ezt minél kevesebb zajjal tenni, hátha üldözőim a közelben ólálkodnak. A lehető legkisebbre kuporodom, és így próbálok meg valamit kitalálni.

Mit tegyek? Hova menjek? És a szüleimmel mi történhetett? Istenem, úgy fáj a talpam! Eddig fel se tűnt, csak most kezdett el az előbb nagyon lüktetni. Megtapogatom, és valami ragacsos folyadék borítja. Vér… Finoman a számra harapva előzöm meg, hogy kétségbeesésemben újra sírásban törjek ki. Nem szabad, biztos nem súlyos… csak fáj. Nagyon is, ami azt illeti. És mivel itt dekkolok a sötétben, nem is látom, hogy pontosak mi vagy mik okozzák a fájdalmat. Ahogy óvatosan tapogatni kezdem a lábamat, apró kis sebeket tapintok ki, de mást nem. Biztos a futás közben ráléptem éles kavicsokra, meg ugye a beton… Na meg a vállam. Az amióta csak nekivágódtam otthon a falnak, hihetetlenül sajog. Eltörni biztos nem tört el, mert akkor üvöltenék kínomban, de lehet, hogy megrándult, vagy megrepedt, vagy csúnyán megzúzódott… És ráadásul még hátráltat is a mozgásban, mert ha hirtelen megmozdulok, fel tudnék sikítani, olyan rossz. Sőt, ami azt illeti, elég, ha csak megpróbálok mozogni. Most, hogy így vagyok, kicsit már jobb, de… nem sokkal.

És ha már panaszkodok, hideg is van. A meleg kis szobámból nem tűnt annak, és a mozgás okozta melegség miatt is háttérbe szorult, de igencsak hideg van idekint. Nem az a tipikus sarkköri időjárás, de csípős hűvösség uralja a környéket. Én pedig egy szál vékony pizsamában még csodálom is, hogy mindjárt halálra fagyok?!

A szemeim egy kellemetlen, irritáló érzés keretében újra könnybe lábadnak. Istenem, mit csináljak?!  Haza nem mehetek. Más rokonaim pedig nincsenek a városban, így nem tudok mit tenni. Ami azt illeti, hozzájuk se mernék menni. Mi van, ha az ő címeiket is tudják, és ott fognak várni? És ha még őket is bántanák? Nem, nem szabad elmennem senkihez, mert nem akarok senkit se bajba sodorni. Se barátnőket, se felnőtt rokonokat… És valószínűleg a rendőrséget is figyelhetik. Tényleg, és ha engem is figyeltek eddig? Mármint ezelőtt a támadás előtt? Ezek az emberek olyanok voltak, mint a… bérgyilkosok. Igen, ez a jó szó. Pont, mint a bérgyilkosok. Ha figyeltek eddig, úgyis mindent tudnak, hogy hova megyek meg ilyenek, nem? Az lenne a legjobb, ha olyan helyre mennék, és olyan úton, ami nem rám jellemző. Nem a teljesen másmilyen utakon, csak a nem túl feltűnő, de általam ritkán, vagy sosem használt utakon.

Egy olyan helyet kéne keresnem, ahol biztonságban lehetek. És ahonnét még a rendőrséggel is beszélni tudnék és kezdhetnék valamit a vállammal. Sajnos pénz nincs nálam, és amilyen állapotban vagyok, egyetlen hotelba se lennék képes bemenni, mert a portások elzavarnának. Betörni se tudok sehová… De valami biztos van nyitva ilyenkor! Valami szórakozóhely, vagy akármi…

- Valahol a környéken van, érzem a félelme és vére illatát… - hallom meg nem is olyan messziről az ismerős női hangot. Rögtön a szám elő kapom a kezem, és próbálok még jobban összekuporodva a sötét árnyékba bújni, hogy elrejtőzhessem előlük. A mellkasomban rögtön egy irritáló, aprócska gombóc keletkezik, de pont akkora, hogy nagyon rosszul érezhessem magam tőle.

Istenem, itt vannak! Meg fognak találni, ha csak akár meg is moccanok! A szemeim újra könnybe lábadnak, arra viszont megpróbálok figyelni, hogy véletlenül se mozduljak meg. A lélegzetvételeimet a lehető leghalkabbra igyekszek venni, és a szememet becsukva akarok túl lenni a borzalmakon.

Végül azonban szerencsére megúszom annyival, hogy hallom a távolodó lépteiket. Hiába mennek el, még mindig rettegek, és percekig kísérletet teszek arra, hogy néma csöndben maradjak, azonban egy idő után már túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy ez sikerülhessem. Elengedem a számat, és kicsit kijjebb nyújtózom. Még mindig pocsékul vagyok, de legalább most nincsenek itt, és nekem már ennyi is bőven elég.

- Egyelőre megúsztam – suttogom magam elé halkan, amolyan bíztatásképp. Hogy el is hiszem-e, vagy csak pótcselekvésképp teszem, azt nem tudnám megmondani, mindenesetre most ezt érzem helyénvalónak.

- Biztos vagy te ebben, tündérem? – szólal meg a két bérgyilkos közül a férfi, valahonnan felülről. Elsápadt arccal, majdnem megállt szívvel nézek fel, és rögtön meg is látom a felém magasodó panel falába csimpaszkodó, fejjel felém forduló sötét alakot. Most jövök csak rá, hogy a rémálom még csak most kezdődik…


Nos, íme az újraírt első fejezet:D Hozzáadom majd mindig a linkelt fejiket a "Rémálom" modulhoz is, csak mivel ott nem férne el minden, kénytelen vagyok így megoldani:3

4 megjegyzés:

  1. Szia! Jöttem már tegnap is, belesni. :) Köszönöm, hogy bekukkantottál hozzám. Bekúszok én is, ha nem gond. Sajna én se vagyok időmilliomos, így eddig arra jutottam, hogy nagyjából körülnéztem (és megállapítottam, hogy milyen szép rend van itt :O, és tetszetős a kinézet is :D). Amint lesz időm (remélem, még ma) nekilátok, hogy jól kiolvassalak. :D

    VálaszTörlés
  2. Szia!:D
    Üdv itt, igazán szívesen látlak, örülök, hogy tetszik a kis blog :3

    VálaszTörlés
  3. Ismét itt, hogy nyilatkozzam: érdekel a történet. :) Sikerült felcsigáznod, így továbbra is itt leszek, hogy jól megkritizáljalak. :)
    Jókat mosolygok az ilyen részeknél, mint pl. "tekergek össze-vissza, mint egy óriáskígyó", ezek nagyon hasonlítanak a stílusomra (amit a jelenlegi könyvben nem alkalmazok, mivel nem illik a képbe).
    Kíváncsi vagyok, mi sül ki a történetből. :D
    Ha már kritika, akkor csak ennyit: egy-két vesszőhibát meg szóismétlést találtam, elenyésző semmiségek, valamint voltak szókapcsolatok, amiket kicsit másként írtam volna, de hát az én vagyok. Milyen könnyű másokat kritizálni, miközben a magaméban jó, ha hónapok múlva veszem észre a szarvashibákat. :O :D
    No, tehát: megyek tovább. :)

    VálaszTörlés
  4. Örülök, hogy nem tűnik unalmasnak (vagyis nem annyira x,D), nekem az eleje az első két fejezetet leszámítva kicsit unalmasnak tűnik, bár mivel én nagyon jól szórakozom az írása közben, engem nem zavar. Igen, Zara használ néha furcsa szószerkezeteket meg hasonlítokat :,D Köszönöm, hogy szóltál, a vesszőhibákra allergiás vagyok, a szóismétlésekre méginkább, tehát biztosan át fogom majd futni újra, hogy javítsam a hibákat :3 Nagyon köszönöm, hogy felhívtad rájuk a figyelmemet!^^

    VálaszTörlés