2011. április 18., hétfő

IV. Hanyatló dicsőség- novella

Leírás:
Egy kor, ahol semmi sem az, aminek látszik.

Egy világ, amit tönkretettek.

És ahol van valaki, aki minden baj ellenére kitart.


A novella: (itt is ovlasható: http://anime-fanfiction.animehq.hu/fanfiction/viewstory.php?sid=11881&chapter=1)
Sötét középkor. Sötétebb, mint a pokol legmélyebb zuga, hol az örök kárhozat tüzében égnek a démoni lelkek. De régen ez egészen más volt. Oh! Mikor is volt az?! Mikor még a királyok dicsfényben úsztak, az emberek boldogok voltak és összetartottak, a különböző birodalmak seregei dicső hadjáratokat vittek véghez. Ekkor még éltek a mindenre képes hősök, az országok gazdagok voltak, szinte mindenhol béke honolt...
Ez volt a dicsőség korszaka. Dicsőség... Hol is van az már? Csak egy örök, az Isten! A többi múlandó... mint ahogy a dicsőség is. Egyszer mindennek vége szakad; egyszer minden elkopik, elkezd halványulni, majd eltűnik, hogy talán más korban visszatérjen. Kicsit másként történt. Olyanok kerültek a trónra, akik nem voltak méltók a korona viselésére. A saját maguk élvezetével törődtek csupán, tönkretéve és elnyomorítva a népet. Ennek pedig iszonyatos következményei lettek...
Elpusztult várak; romba dőlt paloták; gondozatlan, gazos földek; szétvert sírok. Mindent tönkre tettek, ami a régi pompát és gazdagságot mutatta, csak azért, hogy pár ember elégedett legyen... A csodálatos építésű házak és városok mind eltűntek, helyettük csak a bűn, a kosz és a mocsok maradt, mely mindent ellep. Az emberek... undorítóak és szakadtak. Sokuk holtrészegre itta magát, és a földön fekszik a csótányok és patkányok közt. Az emberek kis odúkban laknak, melyek félig vízzel vannak telve, mintha csak mocsárban élnének... A saját ürülékükben fekszenek és kelnek, érzéseik nincsenek, csupán ösztöneik és vágyaik.
Egy gyönyörű vidéken, egy magas hegy tetején azonban áll egy rom, mely egy gigantikus méretű kastély maradványa. A "világ közepe" – ezt a helyet így hívták régen, pár tíz évvel ezelőtt. A hegycsúcs legszélén áll egy ember, koronával a fején, jogarral és országalmával a kezeiben. Már régóta itt áll. Jött már tomboló vihar; tépték már szét ruháit; meg is verték; volt, ki szemközt köpte, sokan kinevették és nevezték bolondnak, ő mégis ott állt; határozottan és hűségesen. A királyi palota kapujából néz le romlott országára, s képviseli a régmúlt hanyatló dicsőségét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése