2011. március 20., vasárnap

III. Utolsó ítélet- novella

Leírás:
Nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen a tetteivel, és azok súlyával.

Van, akinek fogalma sincs, egyetlen óra leforgása alatt hány életet tehet tönkre, mekkora változásokat vihet végbe az életben.

Ez a történet egy vámpírlányról szól, aki nem volt tisztában ezzel.



Novella:
Egy sötét sikátorba kanyarodtam, mely tele volt tócsákkal. Alig láttam. Zúgott a fejem, hevesen vert a szívem. És ha ez még nem lenne elég, a lábamat ólomsúlyúnak éreztem, és rettentően fájt.
Gyerünk! Még egy kicsit…! Mennem kell! Ha megállok, utolérnek!- Próbáltam erőt gyűjteni, de nem ment. Majd hirtelen a földre kerültem, a lábaim iszonyatosan fájtak. Begörcsöltek, én pedig a földre zuhantam. Szerencsére egy tócsa mellé, nem pedig bele. A föld így is éppen elég hideg.
Apró vízcseppek borítják el fáradt testem: az Esküdtek- leendő gyilkosaim- elől való menekülésben csak most eszméltem rá, hogy esik az eső. Nem is esik, szakad. Én pedig erőtlenül heverek a jéghideg betonon, miközben vízcseppek ezrei hullanak rám. Próbálok felállni, vagy legalább megmozdulni: csak annyit sikerült elérnem, hogy oldalra fordultam egy kicsit, pont egy kisebb pocsolyára esik rálátásom.
Belenézek a tócsába. Ahelyett, hogy sápadt, hosszú barna hajú és szinte világító kék szemű arcomat látnám, egy fiúét látom. Annak az embernek az arcát, akit tönkretettem. Szinte látom magam előtt a tócsában lefolyni az aznap este történteket.
Még mindig érzem a fiú meglepettségét, félelmét. Ahogy próbál elmenekülni előlem, ámde hiába. Zsákutcába futott. Megfordult, és ijedt szemekkel nézett rám. Még mindig a fejemben hallom a hangját, ahogy sír, és ahogy az életéért könyörög. De ez engem nem érdekelt. Elkaptam és eljátszottam vele. Először kielégítettem magam, aztán a vérszomjamat. Olyan isteni, ellenállhatatlan illata volt! Teljesen megbolondított, és megvadított.
A fiút rettentő rossz állapotban találta meg két turista, rögtön kórházba vitték. Azóta kómában van. Pedig ennek már vagy egy éve. Pontosan ma lesz egy éve.
A Legfelsőbb Lény nem nézte jó szemmel, amit tettem: elátkozott. A hatalmamat egy pecsét mögé zárta, amit csakis Ő tud feloldani. Az átok előtt az öt legerősebb vámpír egyike voltam. Mindenki félt és tisztelt, bár sok ellenségem, irigyem is volt. Most pedig csak árnyéka vagyok önmagamnak, egy erőtlen féreg. Idáig túléltem. Kerültem az erőseket, leráztam az üldözőimet. De most…. utolértek. Az Ítélőszék megvizsgálta az ügyemet, és bűnösnek talált. Az utolsó ítélet: halál.
A régi, fájó emlékek egy csapásra rám zúdultak: visszafeküdtem a hátamra. De még mindig gyötörtek a gondolatok. Hiába próbáltam szabadulni tőlük, megfertőzték elmémet. Körülölelték a szívemet, majd belemartak és a lelkemet is ellepték. Ez a furcsa érzés megbénított. Talán ez lenne az, amit az emberek lelkiismeret-furdalásnak hívnak? Ez magyarázatot adna sokmindenre: a fiú hangjára lefekvés előtt, az illatára minden étkezéskor, és a gyötrő, megsemmisítő erejű rémálmokra éjszakánként.
Léptek zaját hallom, az esőcseppek egyre erőteljesebben csapódnak rám. Két Esküdt lép mellém. Az egyik a szívem fölé emeli kardját, majd szívemhez szegezi harci eszközét. Megborzongok, mikor a hideg kard hozzám ér. Hallom, amint a mellkasomba hatol a penge. Szúró, éles fájdalom. Aztán sötétség, béke és megbocsátás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése